Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)

2006-12-01 / 12. szám

6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2006. Karácsony FEKETE ISTVÁN PÁROS-E VAGY PÁRATLAN Zsebemben összekoccantak a diók. Csizmám ke­ményen kopogott a fagyon, a házak békés vacsora­szagot leheltek a levegőbe és a templom nagy, fe­kete árnyékán érezni lehetett, hogy nemsokára me­legvörösre nyílnak az ablakok, és az éjféli mise or­gona szava úgy zsong ki a havas éjszakába, mint egy kétezeréves búbos kemence melege, melyet lát­hatatlan kezek a Jóság fájával tüzelnek időtlen idők óta. Deresékhez mentem. Deres Erzsi már nagylány volt. Nyakában piros „gyöngysor”, szoknyáján száz ránc és szemében annyi csillogás, mint a csillagokban augusztus tá­ján. amikor fehéredni kezd a Hadak útja, és a náda­sok úgy susognak, mint a szerelmesek, akik rövid időn belül szökni akarnak a boldogtalanságba. A feketére érett asztalon már égett a lámpa. A földes szobának olyan szaga vol, mint a kenyérnek és a frissen vasalt vászonnak, az ablakban rozma­ring volt és vásott kaszakő - amikor Erzsi szeme rámvillant, és én elfeledtem az estét, a diókat, a ka­rácsonyt: mindent. Elfeledtem karácsonyfámat, me­lyen gyertyák égtek és aranyos díszek ragyogtak, elfeledtem a puskát, amely úgy durrant, mint az igazi, elfeledtem a fenyő bánatos gyantaszagát, a dominólapok fekete pontjait, az építő kockám szí­nes várait, a trombita rekedt hangját és mesésköny­veim hercegnőit - mert Erzsi szemében mindig ott lobogott a Tavasz és ott kísértett távoli búzaérlelő forróságában az asztagok vasárnapi csendje, az éle­tet dajkáló Nyár. Páros-e vagy páratlan? - kérdeztük egymástól, összecsukott tenyerünk közt rejtegetve egy vagy két szem diót, és elszorult a szívünk, ha - nyertünk. Kis egérfogai néha megvillantak, haján megcsil­lant a lámpa enyhe fénye, keze az enyémhez ért..., és játszottunk, amig meg nem kondult a harang éj­féli misére. Amikor hazamentem, a kertajtó puhán hajlott be utánam. A harang szólt még, és mintha zengése millió hűvös, tiszta csókra szakadt volna: arcom megsimogatta a szitáló hó. Csizmám nem kopogott már, mert a hó égi gyap- ja betakarta az utakat, zsebemben nem zörgőtt a dió, mert mind elveszítettem, s ettől a veszteségtől úgy tele lett a szívem, mintha a háromkirályok csak nekem hozták volna napkeletről az aranyat, a töm­jént és a mirhát. A templomban már égtek a gyertyák, a sarkok­ban puhán omlottak el az árnyékok, a kőszentek merev arcán valami lágy várakozás volt, az öreg zászlók úgy csüngtek, mint békés révbe érkezett hajók vitorlái és a csizmák koppanása elveszett az árnyékok határán. A padok lassan megteltek. Az imakönyvek szét­nyílt lapjai úgy suhogtak, mint a galambok szárnya vasárnap délelőtt a torony körül, a fej kendők kis sátrai alatt a szemekben távoli oltárgyertyák lobog­tak. a padok előtt kivirágzott a lányok színes roko­lyája, és köztük Erzsi, mintha egyedül lett volna, mert csak ő játszott velem „páros-e vagy páratlan”- t, és csak ő adott nekem rozmaringot, amely egy köcsögben nőtt homályos ablakukban. Búgni kezdett az orgona. Az ősi dudaszó simogató dalát szárnyaira vette az áhitat, mintha az ünnep most született volna a gonoszságtól a sötét és sáros világra, mintha az em­berek azon az éjszakán érezték volna meg az adás gyönyörűségét, a jóvátavés boldogságát és azt, hogy nem veszett el semmi, ami azért veszett el, hogy öröm legyen belőle. Búgott az orgona, a gyertyák lobogó fénye meg­simogatta Erzsi szőke fejét, aki imakönyvében la­pozgatott. de talán a diókra gondolt, amit tőlem nyert. Most már be vallhatom, hogy csúnyán csaltam akkor éjjel, hogy veszíthessek, hogy valakinek örö­met szerezhessek, és csak most tudom, hogy azok a diók mégsem Erzsié lettek, hanem lágy gurulással odagurultak az arany, a tömjén, a mirha mellé sze­rény gyermeki ajándéknak. Annak, aki azon az éj­szakán jászolban született. HALLÓ, MAMA! -fc Volt valaha egy hittanárom, vékony, sápadt ember, aki kopott reverendában és hajadonfőit járt a hideg zimankóban is. Ő tanítgatott már ifjúkoromban az istenfélésre, ő csöpögtette belém a hitet, amibe később beletudtam kapaszkodni, ha az élet forgószele felkapott. Szokása volt, hogy karácsony előtti napokon gyertyát gyújtott a hittanórán és annak sápadt fényében ülve azt mondogatta: "Most üljünk némán a csendben és gondoljunk valami nagyon-nagyon szépre. Valami csodálatosra gondoljatok, gyerekek! Még a csillagoknál

Next

/
Oldalképek
Tartalom