Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 16 „Jé, ezek még élnek?” Négy törvénymódosítási javaslat a parlament előtt • A hadirokkantak sorsa nem szívügy ma Magyarországon Kő András „Egy háborúban nincsenek győztesek, csak vesztesek.” (Neville Chamberlain brit miniszterelnök) Hatvan éve ért véget a II. világháború, amelynek áldozatai ma is közöttünk élnek: hadi rokkantak, -özvegyek és -árvák. Róluk ritkán esik szó mindennapi életünkben. Pedig nem akármilyen sors az övék. Javarészt megaláztatás és „bűneik” hangoztatása jutott nekik. De a rendszerváltozást is meg kellett szenvedniük. Életük szakadatlan harc volt a túlélésért, a megmaradásért. Valamirevaló ország ápolja a hősök emlékét, akik a hazáért áldozták életüket, megbecsüli a sebesülteket, az elhunytak hozzátartozóit. Tudjuk, hogy a hadigondozottak osztályrészét a kuruc szabadságharc elbukása után mi illette, és ismerjük az 1848-49 dicső hónapjait követő állapotokat, sorsokat. Sok benne a felemelő. De az első világégést kísérő nehéz gazdasági helyzetben is törvény rendelkezett az áldozatokról, illetve hozzátartozóikról. Igaz, csak 1933-tói kezdődően. (Korábban, a törvény meghozatala előtt különböző kormányrendeletek voltak érvényben a Népjóléti Minisztérium fennhatósága alatt.) A hadigondozottak ügye nemzeti ügy lett, amit „megkövetelt a haza”. A második világháborút követő kommunista térhódítás nem ígért sok jót az áldozatok számára. Pedig a fronton meghalt körülbelül 400 ezer magyar katona. A különböző harci cselekményekkel, valamint a hitleri koncentrációs táborokban és a szovjet hadifogolytábo-rokban elhunytakkal kiegészítve számuk megközelíti az egymilliót. A hadirokkantak, -özvegyek és -árvák száma pedig 800 ezer körül volt. A Gömbös Gyula hadügyminiszter által aláírt, 1933-ban kelt 7-es hadigondozási törvény, amely mindhárom kategóriára vonatkozott, 1945 után is érvényben volt, de évről évre fokozatosan szűkítették a hatályát. Pedig az 1933-as törvény havonta járadékot állapított meg, és különböző kedvezményeket biztosított a trafik- engedélytől az utazási könnyítésekig. Minden vállalatnál megfelelő arányban hadirokkantakat kellett alkalmazni olyan munkakörökben például portások, telefonkezelők stb.l. amelyeket az érin- .ettek el tudtak látni A diktatúra bosszúja Bármilyen meglepő, a szóban forgó törvény 1994. augusztus 31-ig volt érvényben, csak nem alkalmazták a benne foglaltakat. 1949-ben ugyanis életbe lépett a teljes jog- fosztottság. Minden hősi halottat és katonát, aki a frontról 2006 január hadirokkantként jött haza, bűnösnek nyilvánítottak, mert részt vett a Szovjetunió elleni háborúban. És az özvegyek is vétkesek voltak, mert úgymond „nem akadályozták meg, hogy férjeik kimenjenek a frontra” Senkinek nem volt bátorsága ahhoz, hogy felemelje szavát a jogfosz- tottság ellen. A „bűnösök” a járulék elmaradása dacára - lapultak. Olyannyira rettegtek a diktatúra bosszújától, hogy amikor 1990 márciusában újrakezdték szervezni a szövetséget, sokan megkérdezték: „Nem lesz ebből baj?” Még a társulás eredeti nevét sem merték kezdetben felvállalni. A Hadirokkantak, Hadiözvegyek, Hadiárvák Országos Nemzeti Szövetsége helyett Magyar Hadigondozottak Szövetsége lett a tömörülés neve. Az első figyelemfelkeltő lépés egy hetvenöt százalékos hadirokkant, Vajay István nevéhez fűződik. 1990 februárjában újsághirdetést tett közzé, amelyben az érdekeltek jelentkezésére szólított fel. Ennek előtte a szövetség jelenlegi elnöke, Padányi Máriusz már levélben fordult Csehák Judit akkori egészségügyi miniszterhez és Németh Miklós kormányfőhöz, hogy támogassanak egy ilyen törekvést. A válasz azonban elutasító volt. Megsemmisített iratok Az első összejövetelre 1990 márciusában a Kaffka Margit Gimnázium egyik osztálytermében került sor. Amikor a 35 év körüli gazdasági vezető értesült a hadirokkantak szándékáról, így kiáltott fel: „Jé, ezek még élnek?” A cél az volt, hogy a jogállamiságnak és az európai normáknak megfelelően Magyarországon is rendeződjék a hadigondozottak helyzete. Ennek érdekében fel kellett venni a kapcsolatot a kormányzati szervekkel, továbbá egy országos hálózatot kellett kiépíteni. Nem volt könnyű feladat egyik sem, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a nulláról indultak. A Népjóléti Minisztérium teljes iratanyagát tudniillik az ötvenes évek legelején az akkori miniszter megsemmisítette, a kétemeletes Horánszky utcai (belső-józsefvárosi) székházat pedig még 1948-ban államosították. Magát a szövetséget egy évvel korábban oszlatták fel. Padányi Máriusz óriási szervezőmunkába kezdett, és végigjárta az egész országot Záhonytól Hegyeshalomig, Kaposvártól Hódmezővásárhelyig. Kezdetben a saját pénzén, később már a különböző pályázatokból befolyt összegekből. és az ország valamennyi megyéiében. 132 településén alapította meg a helyi szervezetet. De akkor még hiányzott a mindent befolyásoló törvény. 1991. február 5-én a kisgazdapárti Borz Miklós, egykori ludovikás tiszt vetette fel először a parlamentben a hadi- gondozottak rendezetlen helyzetét, és világított rá az állam felelősségére. Ugyanakkor a Népjóléti Minisztériumban teljes értetlenség és olykor ellenérzés fogadta a téma felvetését. Időközben a Honvédelmi Minisztérium (HM) jogi és igazgatási főosztályával is megkezdődtek a tárgyalások, s ennek eredményeként 1992 januárjában megjelent egy kormányrendelet, amely a legsúlyosabb, tehát a 65 százalék fölötti hadirokkantaknak, továbbá a hadiözvegyek-
