Amerikai Magyar Újság, 2006 (42. évfolyam, 1-12. szám)
2006-09-01 / 9. szám
2006 szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 (mihez kell bátorság...) Kristóf Attila Én nem tudom, hogy Gyurcsány Ferenc kezd-e már megismerkedni a kormányzás kínjával, ami annak idején elődjét, Medgyessy Pétert oly hevesen gyötörte. E két férfiú persze nem sokban hasonlít egymáshoz, az egyik - legalábbis a közéletben - nehézbeszédű (volt), a másik köny- nyedén jutott el a lárifári használatáig, nyelve - a hatásszünetektől eltekintve - úgy forgott a hosszú kampány során, mint egy jól bejáratott imamalom. A kádkőgyáros (mi a csuda lehet az a kádkő?) eddig a kormányzást nem gyakorolta, választást akart nyerni, az MSZP (nem pediglen az ország) szénáját rendbe tenni. Most azonban - elvileg - az ország következik, s kedves mosolyú miniszterelnökünk, ha alaposan szétnéz a szérűn, valószínűleg kissé elborzad. A választási kampány szárnyalása után most netán a földhöz kell ragadni és dolgozni, dolgozni rendületlenül. Most pediglen kiderül, hogy Gyurcsány tud-e dolgozni dinamikusan, ésszerűen és alázattal, helyre tudja-e hozni azt, amit áldozatává vált elődjével együtt alkotott. Lárifári volt-e az egész politikai tündöklés, vagy az az erő és tettvágy, amely a miniszterelnöki székig hajtotta, a „nagy baj” láttán elapad. Ha nem teszi meg gyorsan, bátran és büszkén azokat a szomorú kormányzati lépéseket, amelyeket okvetlenül meg kell tennie, akkor az ország fejlődését végzetesen veszélyezteti. Ha viszont megteszi, akkor a benne bízók, tőle jótéteményeket váró, rá szavazó populációnak szegi kedvét - amit az őszintén szólva meg is érdemel. Gyurcsány modorából, szavaiból, minden gesztusából arra következtethettek az iránta így vagy úgy elfogultak, de az elfogulatlanok is, hogy képesnek érzi magát mindazon feladat megoldására, amely előtte áll. Az elhivatottság és magabiztosság csak úgy áradt belőle, tűnődéseiben és blog- beli töprengéseiben sem rémlett fel önön képessége és rátermettsége iránti bánni csekély kétség. A gazdasági, üzleti világban elért sikerei, a jómód, a trükkös élet nyilván a végletekig fokozták öntudatát, saját magáról alkotott képe valószínűleg a Győztes alakját és a győzelem mindenek felett való fontosságát tükrözi. (Ha arra gondolunk, hogy valaki - sok jelentős és jelentéktelen stikli mellett - képes felismerni a kádkőben rejlő meggazdagodás lehetőségét, egyáltalán az, hogy tud a kádkőről és alkalmasint rátalál, erősiti ama érzésünket, hogy e férfiú bármilyen - számunkra misztikusnak látszó - feladatot képes megoldani. Ismerjük el: leleményes ember.) Hogy a lelemény elegendő-e a fenyegető „nagy baj” elhárításához, egy jobb és igazságosabb ország létrehozásához, az persze egészen más kérdés. A nagy előd, Medgyessy, aki szintén önbizalommal, bár akadozó nyelvvel vágott neki miniszterelnöki ténykedéséhez, olv naevot bukott, hogy abban már szinte lehetetlennek látszik felülmúlni. Érzi-e már az utód, hogy a kormányzás nem fenékig tejföl, s az édes hatalmat bizonyos külső, szorongató körülmények alaposan megkeseríthetik? A kérdés az: Gyurcsány Ferenc beéri-e ezzel az időleges hatalommal, vagy önérzete rábírja, hogy a hatalom birtokában valóban távlati, országépítő és -erősítő lépéseket tegyen. Ehhez felül kell emelkednie a szocialista érdekeken, le kell mondania a pillanatnyi előnyökről, szembe kell néznie a valósággal. A nagy bajt a szocialisták maguknak, az általuk kreált kormányzatoknak, és az általuk használt metódusoknak köszönhetik. A „mássághoz”, egy merőben más metódushoz valóban bátorság kell. Hogy Gyurcsány a szó nemes, humánus értelmében, valóban bátor-e, én nem tudom... /KÍNOZ AZ ÁRULÁS ÁRA Mióta Horn Gyula kimondta a Magyar Parlamentben a hírhedt „Na és?”-t és nem szakadt be a Parlament a kupolatermében a kupola, az MSZP megújult. Tömött sorokban jelentkeztek a régi és új kommunisták, hisz abban a percben másodszor is győzött a szocializmus Magyarországon. Ok ma a nehézsúlyú politikusok. Mázsákban mérik a szavukat, hisz sikerült a régi rendszert rehabilitálniuk. Túlélő kommunisták számában talán mi is világelsők vagyunk annak ellenére, hogy nem volt ország, még a szocialista táboron belül sem, ahol annyi koncepciós pert rendeztek volna mint itt, a múlt században. Ehhez, sajnos el kell ismernünk, magyarok ezrei asz- szisztáltak. Bírák és ügyészek, orvosok és tanárok, rendőrök és börtönőrök, sőt az utca embere, amikor úgy döntött, hogy feljelenti a szomszédját, mert reggel, munkába menet, nem fogadta a köszönését. Volt olyan is, aki őszintén hitte, árulásával a haza érdekeit szolgálja. Sokan emlékeznek még 1945 tavaszára, amikor Berlin mellett még dörögtek az ágyuk, de Budapesten, a Fővárosi Bíróságon már megjelent egy felirat: „Dö- göjjön meg minden magyar”. Magyar bírák ítélkeztek magyar emberek felett. Donáth György képviselőt halálra, ítélte Jankó Péter biró s a sort folytathatnánk. S akkor még meg sem említettük a Rákosi-érát és az 1956-ot követő megtorlásokat. Nálunk már nincs szükség népirtásra. Megtörtént. Az áldozatokat sikerült velünk elfelejtetniük, viszont a hóhérok és azok leszármazottai itt vannak közöttünk és ahelyett, hogy lapítanának vagy szégyenkeznének, a kormányzó párt sorait gyarapítják ismét s követelik az árulásuk árát. Tudják, Horn Gyula költői kérdésével az árulás szalonképessé vált s ma már lassanként erénynek minősül. „Az árulás sohasem hoz gyümölcsöt. Hogy miért?
