Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2005 Karácsony Ifj. Fekete István ^ Mary tiszteletes..1 Az 1970-es évek elején olyan munkaköröm volt, hogy üzleti ügyben sokat kellett utaznom. Üzletfeleim főként kisebb városokban laktak, melyeknek nem volt repülőtere, ezért autóval mentem el hozzájuk. A felkeresendő városok 4-6 órás vezetési távolságra voltak egymástól. Ezek a magányos utak és hosszú vezetések olyan unalmasak voltak, hogy másfél évtizedes kihagyás után ekkor kezdtem újra írni. Mégpedig vezetés közben! Amit úgy csináltam, hogy az ülésem „karfájára”, azaz kar- pihentetőjére szereltem egy mappát és azon írtam. Néhány hónap alatt olyan gyakorlatra tettem szert, hogy elég volt, ha vezetés közben egy-két percenként lepillantottam a papírra, s így ellenőrizhettem, tartom-e a szükséges sortávolságot. Elbeszéléseim írása közben többször előfordult, hogy nem figyeltem az útjelző táblákat és túlmentem a szükséges lejáraton, vagy pedig eltévedtem. Kansasban így jutottam egyszer egy teherautósofőr pihenőhelyre, melyhez bemzín- kút, garázs, étkezde, motel és egy kis templomocska is tartozott. Éjfél elmúlt már, amikor beléptem a rosszul világított étterembe. Kettesével-hármasával, közel két tucat sofőr ült az asztaloknál, melyeken apró kis műfenyő állt, mert Karácsony hetében jártunk. Letelepedtem az egyik sarokasztalhoz, és egy álmosarcú pincémőnek leadtam a vacsora rendelésemet. Mikor elcsoszogott, az aktatáskámból elővettem Kansas térképét, hogy megnézzem reggel hogyan juthatnék Pitzville-be. Vacsorázás közben csinos, fiatal nő jött az étkezdébe. Mindegyik asztalnál megállt és néhány percet elbeszélgetett a férfiakkal és a féltucat nővel, akik valószínűleg ugyancsak teherautó sofőrök voltak, mert ruházatuk erre vallott. Biztos voltam abban, hogy a csinos nő „kuncsaftokat” keres. Nem vagyok erkölcs és erénycsősz, de három nappal Karácsony előtt voltunk, s ezért utálkozva, szinte undorral néztem őt. Utoljára az én asztalomhoz jött. Döbbenten néztem kislányosan üde, szép arcát, a papok magas kaucsuk gallérját és a kabátja hajtókájára tűzött kis aranykeresztet. —Ön pap...? — dadogtam hitetlenkedve.-Igen... - mosolygott nyílt melegséggel, mintha már régi ismerősök lennénk. - United Methodista pap vagyok. A templomom és a hivatalos irodám ugyan a Motel két szobájában van, de főként itt, az étkezdében szolgálom az Urat... Segíthetek magának valamiben? —Ha egyszer majd ráér, kérem, imádkozzon értem... - kedélyeskedtem. - És szeretném, ha elmagyarázná, hogy reggel miként jutok innen Pitzville-be, mert szégyellem, de eltévedtem... —Ilyesmi előfordul még a hivatásos sofőrökkel is... - mosolygott kedvesen, és válltáskájából kis jegyzetfüzetet és tollat vett elő. Felálltam és az egyik székre mutattam. —Megtisztelne, ha néhány percig elbeszélgetne velem... Egy pillanatig kis zavar látszott az arcán, de aztán újra elmosolyosott. —Nem szoktam leülni itt az étteremben, de egy magyar az más... - és meleg mosolya szinte simogatott. —Honnan tudta, hogy magyar vagyok? - álmélkodtam. —Az akcentusából. Ne sértődjék meg mert nincs oka rá, hiszen Amerikában mindenki akcentussal beszél. Az emigránsok az anyanyelvűk akcentusával, mi született amerikaiak pedig annak a vidéknek a dialektusával, ahol gyerekkorunkban éltünk. A maga magyar akcentusára azért ismertem rá, mert éppen olyan mint az anyai nagyszüleimé, bár a maga akcentusa sokkal lágyabb. Először azt hittem, hogy skandináv, ami bizonyára azért van, mert más nyelveket is beszél... —Ön így ismeri az akcentusokat...? - kérdeztem és bemutatkoztam. Kezet nyújtott és ő is bemutatkozott. —Mary Walton vagyok. Az akcentusokat pedig onnan ismerem, hogy jó fülem van és sok tucat különböző nemzetiségű sofőrrel beszélgetek itt az étteremben. Lerajzolta a Pitzville-ba vezető utat, majd kérésemre beszélni kezdett az életéről. így megtudtam, hogy félje is pap egy közeli városkában és van egy három éves kislányuk, akit imádnak és „bűnösen elkényeztetnek. Az ő gondolata volt, hogy a sofőröknek, akik sokszor hetekig távol vannak a családjuktól, templomot tartsanak fenn a Motelban. Este nyolctól hajnali kettőig van itt. A sofőrökre nem erőlteti a saját vallását, hanem csak elbeszélget velük a családjukról, munkájukról, problémájukról s amiben tud, segit nekik tanáccsal, vigasztalással... Esténként 8 és 9 között tart istentiszteletet, s aki akar az elmegy. A legtöbbször olyan zsúfolt a kis templom, hogy még az irodájában is ülnek. —Van valami érdekesebb története a munkájával kapcsolatban, tiszteletes..? - kérdeztem. —Sok olyan történetem van, melyekre életem végéig emlékezni fogok. Elmondom azt, ami tegnapelőtt történt. Az egyik sofőr felesége hatszáz mérföldről, tízórai vezetés után érkezett ide, hogy férje karácsonyi ajándékát és kedvenc süteményét itthagyja neki. A félje ugyanis csak újév után tud hazamenni. Az asszony a karácsonyi ajándékhoz verset is írt, és azt kérte, hogy én olvassam fel a férjének. Versében a három kis gyerekük és a maga nevében megköszönte az Úristennek, hogy olyan gyengéd, szerető és áldozatkész apát és férjet adott nekik... Mikor tegnap átadtam az ajándékot és felolvastam a verset, az a nagydarab, Koreában három vitézségi érmet szerzett férfi úgy sírt, mint egy gyerek... És vele sírtam én is... Nem tudom, hogy ez a történet mennyire érdekes magának, de tudom, hogy én soha nem felejtem el... - mosolygott és mintha könny csillogott volna szép szürke szemeiben Mikor elbúcsúzott tőlem megcsókoltam a kezét. —Nagyon szépen köszönöm, hogy elbeszélgetett velem... - mondtam. - Soha nem felejtem el magát, tiszteletes... Amikor visszamentem a Motel szobámba, a mindig magammal vitt naplómban megörökítettem beszélgetésünket.
