Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-12-01 / 12. szám
2005 Karácsony AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 S most ahogy a régi, megsárgult lapokat nézem, godola- taimban és a szívemben újra megcsókolom Mary tiszteletes kezét. És nagyon békés, örömteljes KARÁCSONYI ÜNNEPEKET kívánok Neki... Sárközy László: KARÁCSONYI GONDOLATOK December közepén járunk - az utcákon már égnek a lámpákból álló karácsonyfák - csillagok és színes ünnepjelző kivilágítások de az igazi télnek még nyoma sincs. Postaládámból kilószámra szedem ki a drága papírra nyomtatott árjegyzékeket, melyek ajándékozásra csábítanak. Vegyek játékot, likőrt, csokoládét, illatos szappant, parfümöt, töltsem az ünnepeket a havasokban vagy a Kanári- szigeteken? A karácsonyfák nagy szállítmánya megérkezett, pedig az ünnepekig még hetek vannak hátra. Nem baj! Azonnal vegyünk meg mindent! Ha addig megromlik, leg-feljebb veszünk helyette mégegyszer, kétszer, háromszor, százszor másikat. Távol áll tőlem holmi olcsó nosztalgia! Bárhogy is kutatok emlékezetemben, jelenleg nem találok hasonlót azokból a régi szép időkből, amelyeket mégegyszer szeretnék átélni! Az első világháborút követő Tanácsköztársaság, utána infláció, majd az 1945-ös „felszabadulás”, megmérgezték annak a korosztálynak az ifjúságát, amelyhez magam is tartozom. És mégis! Ha azokra a karácsonyokra gondolok, amikor még rendes szaloncukor sem jutott a fára, legfeljebb csak aranydió, meg aranyalma, amikor még féligíútött lakásban fogyasztottuk el szerény ünnepi vacsoránkat, -- valami nagy-nagy különbséget látok az akkori és a mostani (az emigrációban töltött) karácsonyok között. Dehogy mentünk volna idegenbe ünnepelni! (Ha akkor nem kellett éppen a bombák elől menekülni.) A karácsonyfát Vízkeresztig megtartottuk. Nem dobtuk ki már az ünnep másnapján, mint ahogy ma igen sokan teszik. Azokon a szegény karácsonyokon még megmaradt közöttünk a szeretet egy szikrája, amelyik ma, alig található valahol. Kidobjuk a karácsonyfát, letépjük az ajándékról a színes papírt. Az ajándékot az első pillanatban megcsodáljuk, utána hamarosan ráununk, félredobjuk. Az én ifjúságom nehéz éveiben még megstoppoltuk a kilyukadt zoknit, felvarrtuk az ingre, a kabátra a leszakadt gombot, az elromlott töltőtollat megjavítottuk. Az ajándékba kapott óra egy életre szólt, sőt legtöbb esetben apáról, fiúra szállt, örökségként. A kiskutya, amit kaptunk, elválaszthatatlan játszótársunk lett, nem adtuk volna oda a világ minden kincséért sem. A cserkésznaptár ezernyi hasznos ötletet közölt, hogyan lehetne gyufáskatulyából, szivarosdobozból nagyszerű játékokat készíteni. Háromszor megvizsgáltunk mindent, mielőtt kidobtuk volna. A nehéz éveket követő jólét új játékra tanított meg bennünket, melynek szabályait bámulatosan hamar megtanultuk. Mindent el lehet, mindent el kell dobni! Az újságot az olvasás után, a karácsonyfát az ünnep másnapján, a zoknit, harisnyát ha kilyukadt, az inget, kabátot ha meguntuk, a tollat ha már nem fog, a karórát ha nem passzol a ruhánk színéhez, vagy szabásához. Minek bármit is megtartani, amikor újat kínálnak helyette, különben sem tudnánk hová tenni. A hajdani padlások, ahol ódon öreg ládákban talán még a nagymama báli belépőjét is meglehet találni, már csak a mesékben létezik. A modem építészet szűk odúkká zsugorította össze azt az életteret, amit otthonnak nevezünk. Talán azért, hogy ne is érezzük benne otthonosan magunkat. Meneküljünk idegen szállodákba, ahol elkölthetjük a pénzünket, vagy jó drága szórakozóhelyekre, ahol ugyancsak kiürül a zsebünk. Az eldobósdi játékba egész jól belemelegedtünk! Rájöttünk, hogy nem csak az inget, kabátot, cipőt, bútort lehet eldobni, hanem az ajándékba kapott kiskutyát is, amikor útban van, ha nyaralni megyünk. Sőt, tegnapi elveinket is ellehet dobni lelkiismeretfúrdalás nélkük. A hazát is fel lehet cserélni egy újabbra, amely talán nagyobb darab pecsenyét ígér, hogy aztán majd azt is eldobjuk egy még újabb kedvéért, mely szebb és jobb ígéretekkel kecsegtet. El lehet dobni a régi jóbarátot, a házastársat, gyermeket, öreg szülőket, ha már terhűnkre vannak. Az eldobósdi játék hevében csak egyről feledkeztünk meg, hogy minket is el lehet dobni! Azok akik utánunk következnek, gyermekeink, utódaink, akiket megtanítottunk a kidobósdi játékra, egy szép napon, mikor úgy látják, már nem vagyunk számukra érdekesek, vagy semmi hasznuk nincs belőlünk, kivetnek, kidobnak bennünket, mint egy megunt játékszert. A mindent elhajító mai társadalom a vallást is régen eldobta, mint idejétmúlt ócskaságot. Ki gondol ma már arra, hogy kit is ünnepelünk karácsonykor? Valakinek a születésnapját! Akit egyesek Istennek tartanak, mások csak embernek, de a történelem vitathatatlan tanúsága szerint, valóban isteni személy és nem költött mesealak volt. Ez a Jézus nevű, különös istenember a szeretet tanát hirdette. A szere- tetét, mely megbecsüli az embert és alkotásait, aki többre értékeli az emberi szellemet minden eldobható tárgynál. Egyszer az esztendőben talán erre is lehetne, kellene, gondolni, és valahol határt szabni az eldobósdi játéknak. Talán még nem késő, talán még megtudnánk tanulni, hogy az embert, az emberi szellemet ne dobjuk a szemétre, az autóroncs, az elnyűtt ruhanemű, az elromlott óra mellé. A dobálódzás helyet emlékezzünk arra a kisdedre, akinek e napon ünnepeljük születésnapját. „Dicsőség a magasságban Istennek, <*2^ és béke a Földön a jóakaratú embereknek. ”-Kihal a magyar kisebbség az elszakított területeken. A Magyarországra bevándorlók zöme Romániából, Szerbiából és Ukrajnából áttelepült magyar. Kutatók szerint, ha folytatódik a tendencia, a fenti államokban nem marad magyar - írja a Wiener Zeitung.
