Amerikai Magyar Újság, 2005 (41. évfolyam, 1-12. szám)
2005-01-01 / 1. szám
2005. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Gratulálok a győzelmükhöz! (Folytatás az 1. oldalról) Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határontúlit, és a gondjaimra bízott gyerekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédaikkal békében élő jó magyar emberek legyenek itthon, Erdélyben. Legyőzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, 16 évesen és most tanul kanállal enni, mert ahogy ő mondja, még soha nem evett levest. Legyőzték azt a moldvai csángó falut, melyről a román tanárnő azt mondta cinikusan, hogy a huszonnégy év alatt, mióta ő ott tanít egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az emberek. Valóban az egyszerű nép között járva, azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket határon túli embereket elnyomorított, nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozataivá válnak, mert jaj a legyőzőiteknek. És most megértük, hogy a dicsőségesen uralkodó Magyar kormány is legyőzött bennünket. Én nagyon szégyellném magam, ha az engem megölelni akarő gyermekeimet egymás torkának ugrasztanám, majd diadalmasan legyőzném őket. Nagyon szégyelleném magamat, ha a gyerekeknek azt mondanám, hogy nézzétek, ti nagyobbak, a kicsik megakarják enni a kenyereteket, verjetek szét közöttük. Minden erkölcsi felelősség az uszító, riogató karmesteré, a kormányé. Ezeknek a leszegényedett, megtört határon túli magyaroknak volt hazájuk, ezeknek az embereknek az ősei adójukkal, munkájukkal Budapesten Országházat építettek, egy csodaszép Parlamentet, melyben most őket legyőzték, elutasítják. Van egy ötletem: Vas megyét jó lenne privatizálni az osztrákoknak, s mindenkinek akkor adhatnak 20 ezer forintot és egy feketeszegélyű zsebkendőt a nemzeti érzelmüeknek. Mit mondjak még? Gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amig ők saját népük ellen uszítanak és „győzedelmeskednek”, én árváim nevében nem kérek, és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem. Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá! A jobb jövőben bízó lélekkel, Csaba t. Keserű, alig igen Lukács Csaba 2004. december 6. Akinek került már kedvese, közeli hozzátartozója műtőszobába, az ismeri ezt az érzést. A reményteli vágy elegyét a félelemmel, a segíteni akarás harcát a tehetetlenség béklyóival. Ülni, enni nem lehet a torokba szorult gombóc miatt, az idő alig telik, minden zajra riadtan mozdul a test. Kora délutánig még az volt a kérdés, van-e elméleti esély az érvényességre. Fél hatkor aztán kiderült, hogy jobb az időarányos részvétel, mint az idei, uniós parlamenti képviselők megválasztására kiírt voksoláson. Ekkor már azt számolgattuk, az éppen aktuális részvételi arány mellett hány százalékban kell győznie az igennek ahhoz, hogy érvényes legyen a népszavazás. A határon túl még jobban, többen szurkoltak, mint itthon. Égtek a telefonvonalak - ottani barátok, ismerősök érdeklődtek, és biztattak a részvételre. Ők megtettek mindent, amit megtehettek: zsúfolásig teltek tegnap a templomok, az emberek az igazi hazában kiírt referendum sikeréért imádkoztak. „Nézz, uram, az anyaországra, ahol döntenek sorsunk felől, adj bölcsességet és tisztánlátást testvéreinknek, kapcsold össze imádságunkat mindazokéval, akik ma sok-sok templomban hittel keresnek téged, és váiják útmutatásodat” - szólt a fohász. Az anyaországi testvérek többségének tegnap nem volt fontos ez a kérdés. Talán hallgattak a miniszterelnökre, aki felelős kormányfőhöz méltatlan módon, harminchat órával a voksolás megkezdése előtt a távolmaradásra biztatta a választópolgárokat. A szavazásra jogosultak több mint hatvan százaléka otthon maradt - nem ért meg nekik egy tízperces sétát az a kérdés, hogy magyar-e a (határon túli) magyar. Az igazi hidegzuhany a hétórás umazárás után jött. A szavazatok felének a feldolgozásáig győzelemre állt a nem - az anyaországi szavazók a család melege helyett a kályhán rotyogó fazék tartalmára szavaztak. Bevált a nógatás, a nyugdíjcsökkentéssel és adóemeléssel fenyegető taktika. Este negyed kilenckor fordult meg valamicskét a helyzet, amikor leheletnyivel vezetni kezdett az igen. Az erdélyi író-építész és polihisztor, Kós Károly azt írta 1911-ben: „Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés mellett és öntudatosan előrenyomuló románsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről lépésre, lassan, de folyamatosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségre nem jön sem a magyarországi társadalom, sem az állam.”
