Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-03-01 / 3. szám
2004. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 HÁROM SZEM DIÓ Már feküdtem, és úgy éreztem, már-már elnyom az álom. Vagy tán már álmodom is? Nesztelenül közeledett valaki. Arca fáradt, gyötört volt, mint az aratóké este, mozdulatai tétovák. Körülnézett, s leült az ágyam szélére. Nézett rám, s azt hiszem, nagyon szomorú volt. Sóhajtott is, majd így szólt: “Eljött az idő, mennünk kell!” Aztán egy perc múlva újra: “Készülődjék, lejárt az idő, eddig tartott...” Felkönyököltem, a ruháimért nyúltam, de leintett: “Szükségtelen öltöznie. Ahová mi megyünk, ott nem kell már ruha.” Körülnézett, az asztalon állt egy dobozka, kék kartonból való. “Legfeljebb az a skatulya ott, az asztalon. Az elég lesz, abba minden belefér.” Megdobbant a szívem a hangja hallatán. Skatulya! így nevezte a dobozkát. Mint valaha a Szüle. Ha abba belefér, amit vihetek, az nem lesz sok. Egyre izgatot- tabbá váltam. Pedig de sokszor éreztem már az izgalmat utazás előtt, amikor pályudvarokra vagy repülőterekre siettem. Valami csodálatosan jó és bizsergető érzés ez. De ez most hiányzott szívemből. Úgy látszik- ez egészen más utazás lesz, izgalmasabb minden előbbinél. A szomszéd szobában éjfélt ütött a bimbamóra. Hebegve kezdtem: “Ez az óra siet!” A jövevény, vagy nevezhetném éjféli vendégnek is, elmosolyodott. “Mindenkinek siet ilyenkor az órája. Ne huzzuk az időt, nekem még sok dolgom van, s időben vissza is kell érnem...” Vissza? Ugyan hová? Megkérdezhetném, de nem merem. Meg aztán tudom is, honnan jött és miért látogatott meg. Felesleges az időhúzás átlát rajtam. “Akkor hát rakja csak ide szép sorjában, amit vinni szándékozik, ne pocsékoljuk hiába az időt!” - nyújtotta felém a skatulyát. Mivel kezdjem? Először talán a jóságot kellene beleraknom. De van-e belőle? Tettem-e jót valakivel Aztán az emberség következhet. Megitattam-e valakit, aki szomjuhozott? Megsimogattam-e a szenvedők arcát? És érdem-e a hűség? Hittem-e az Istent? Mutattam-e megbánást vétkeim miatt? Kértem-e bocsánatot valaha is? Halgattam. Mit tudok hirtelen elmondani, megmutatni, a skatulyába rakni. Az egész életet összefogni, egy csokorba markolni. Belefér majd ebbe a színes kis dobozkába? A kevés öröm és a sok-sok bánat, kétségbeesés, amit eddig magamba hordtam? A kisebbségi sors, a mellőzöttség, a háború rám zúduló vad iszonya. Varsó, ahol nemcsak Chopin szíve mellett imádkoztam egy homályos templomban, hanem a Visztula partján állva is elsirattam a felkelés áldozatait. Jelen voltam, amikor a Bácskába érkeztek az első felszabadító honvédek. Utána jöttek pátlikásan a bukovinai székelyek az új hazába. Énekelték a himnuszt. S láttam őket, amint lerongyolódott csapatukat hajtották a partizánok Szabadka felé, ahol a temetőben mind legyilkolták a férfiakat, akik akkor is a himnuszt énekelték. Aztán a bácskai magyarság is az ő sorsukra jutott. Tömegsírokat ásattak velük, s belelővöldözték őket. Csak azért, mert magyarok. És ők is a halált várva énekelték a himnuszt. Rázendítsek most én is? Elvettek házat, földet, kivégeztek negyvenezer magyart. Aztán ezrek kötöttek vállukra batyut, hogy elhagyják az őseik földjét. És ekkor megfogadtam, kiáltok értük! A süket, értetlen osoba világ fülébe harsogom az igazságot, a bánatot, hogy kegyelemért sikoltozzak rimánkodva. Azóta is ezt teszem, de az Úr füle is mintha süket lenne, nem érti a szavam, senki sem érti, csak önmagámmal harcolok immár fuldokolva az erőtlenségtől. Mindezt szepegő szájjal mondom, de a jövevény csak néz rám. Akkor jövök rá: hiszen a halál jött értem! Nincs már semmi értelme az alkudozásnak, mennem kell vele. Obulust kellene keresnem még a Stynx hajósának, hogy át vigye lelkemet a vízen. És ekkor hirtelen felgyújtja valaki a villanyt: a feleségem áll a nyitott ajtóban. “Valami zajt hallottam. Jól érzed magad?” Igent intek. Semmi bajom. De amikor kimegy a szobámból, az asztalhoz tántorgok. Megrázom a dobozt. Van benne valami. A munkám! Az életem! Féltve felnyitom. Három szem férges, avas diót találtam mindössze... Illés Sándor —International Herald Tribun. A Lawrence Li- vermole Nemzeti Laboratóriumban dolgozó amerikai és a dubnai atomkutatóban dolgozó orosz tudósok bejelentették, hogy két új, iszonyatos nagy atomtömegű, szupemehéz vegyi elemet hoztak létre, amelyek ideiglenes neve 113 Ununtrium és 115 Ununpentium. —Magyar táncosok diadalmaskodtak Berlinben! Felméry Lili, Ecseki Ágota és Szabó Richard, a MagyarTáncművészeti Főiskola harmadéves balett szakos hallgatói A diótörőbői előadott részlettel szereztek győzelmet az első Berlini Nemzetközi Táncolimpia csoportos kategóriájában.
