Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-01-01 / 1. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. január Egy ítélet nyomán Veszélyben a bíróságok függetlensége hazánkban Idehaza a botrányokban eg}' percnyi szünet nincsen. Gondoskodik erről a liberális baloldal. Néhány hete egy bírói ítélet szította fel az urak és elvtársak kedélyét. Ez még nem lenne baj csak hogy hangot is adtak nemtetszésüknek. A hang stílusa volt az ami, egy demokráciában megengedhetetlen. A dolog úgy kezdődött, hogy ifjú Hegedűs Lóránt református lelkészt, másodfokon felmentette a bíróság. A vád ellene az a bizonyos gyűlöletbeszéd. Egy helyi újságban, melynek Ébresztő a neve, arról írt, hogy ki kell rekeszteni a galíciai jöttmenteket, különben ők re- kesztenek ki minket. Sok igazság van ebben a megfogalmazásban, ugyanis a mindennapok gyakorlata pont ezt igazolja. Nem sorolom, hiszen oly sokszor írtam már erről. Talán csak a magyar közszolgálati tévét említeném meg, ahol már komoly beosztásban keresztény embert lámpással is alig találni. No meg mindenütt, ahol milliókat lehet zsebre vágni. Mégsem ez a lényeg. A lényeg az, hogy jogilag nincs definiálva a gyűlöletbeszéd. Inkább értelmezés. A másodfokú bíróság, ellentétben az elsőfokúval, nem találta törvénybe ütközőnek ifjú Hegedűs írását. No erre elszabadult a pokol. Ismert liberális politikusok és közéleti személyek kiátkozták a bíróságot. A legagresszívabb, gyűlölettől csöpögő egy bizonyos Tamás Gáspár Miklós filozófus volt. Persze zsidó az illető, valamikor frontembere volt az SZDSZ-nek. Az, hogy filozófus, megtévesztő, hiszen akad köztük olyan, aki alkotmányjogász pózban tetszeleg, a másik szociológus, lényeg az, hogy bányász egy sincs köztük. TGM az egész bírói kart antiszemitának, rasszistának, homofóbnak, nőellenesnek nevezte (bár a bírói kar többsége nő), és olyan embereknek, akik megvetik a szegényeket. Érdemes még azt is tudni róla, hogy pár éve felszólította híveit: borogassák fel azokat az újságos pavilonokat, ahol jobboldali lapokat árusítanak. A bírói karra tett sértő kifejezéseket egy napilap, a zsidó kézben levő Magyar Hírlap hozta le. Már önmagában is elgondolkoztató, hogy egy magára valamit is adó lap, hogyan enged teret az ilyen elvakult indulatoknak. Lomnici Zoltán, a Legfelsőbb Bíróság elnöke élesen tiltakozott a bírói kar megsértése ellen. Felhívással fordult a közjogi méltóságokhoz, mivel egyre gyakrabban fordul elő, hogy balliberális politikusok, vagy közéleti személyek, elvárásokat fogalmaznak meg a bíróságokkal szemben, ezzel megsértik ezen intézmények függetlenségét. Az ilyen elvárások már azért is tűrhetetlenek, mivel az 50-es években az igazságügyi szervek alá voltak rendelve a kommunista pártnak. A kádári időkben sem volt ez másként. Az elvtársurak képtelenek belenyugodni és főleg megszokni, hogy a demokráciában vannak bizonyos intézmények, amelyeket egyetlen párt vagy kormány sem gyűrhet maga alá. Ezért van az, hogy a bíróságok mellett a Nemzeti Bankot, a köz- szolgálati tévét (ez már csak nevében közszolgálati) az ügyészséget, az Országos Igazságszolgálati Tanácsot, és még lehetne sorolni azon intézményeket, akikkel szemben politikai elvárása van a kormányt alkotó két pártnak. Mint említettem, ifjú Hegedűs Lóránt egy kirekesztőnek minősített írásáért került bíróság elé. Az, hogy Tamás Gáspár Miklós az egész bírói kart ilyen ocsmány módon támadta meg, az méginkább kimeríti a büntető törvénykönyv számtalan paragrafusát. Mégis arra kérte Lomnici Zoltán a Legfelsőbb Bíróság elnöke a bírákat, hogy ne indítsanak pert Tamás úr ellen, mert azzal még jobban elmérgesedik a helyzet. A kérés mögött az áll, hogy Tamás Gáspár Miklós nem csak saját véleményét írta le, hanem volt pártja, az SZDSZ véleményét is tükrözte álláspontja. Ebből következik, hogy ha az ügy elmérgesedne, Lomnici nem csak Tamással kerülne szembe, hanem azzal a liberális párttal is, melyet zsidók irányítanak és mozgatnak. Ez pedig életveszélyes! Az ügy kapcsán ki kell hangsúlyoznom: Nem arról van szó, hogy egy bírói ítéletet nem szabad kommentálni, esetleg bírálni. Arról van szó, hogy egyetlen párt sem fogalmazhat meg elvárásokat (ma még!) a független bírói karral szemben, mert az a demokrácia végét jelentené. Mindezek után fel kell tenni a kérdést: Magyar- országon veszélyben van-e a demokrácia? A válási egyértelmű. Igen. Abban az országban, ahol már-mái sportnak számítanak a választási csalások, ahol nincs az a hatalmi ág, melyet a balliberális elvtársurak ne próbálnának megfélemlíteni, maguk alá gyűrni, ahol egy település anyagi támogatását az dönti el, hogy milyen politikai színezete van az önkormányzatnak, £ polgármesternek, ahol a rendőrség úgy táncol, ahogy £ belügyminiszter fütyül, ahol a szabad sajtó már £ múlté, mint ahogy a múlté a közszolgálati tévé, otí alig lehet már demokráciáról beszélni. Itthon lépésrő lépésre visszalopja magát a kádári idők puha diktatúrája, illetve annak egy modernebb formája. Ezért oly sokan felteszik a kérdést, vajon meddig lehet mé£ korlátozni a szabadságjogokat? Pedig már 1956-bar megtanultuk, a szabadságnak nincsenek fokozatai csak az elnyomásnak. Soós Géza
