Amerikai Magyar Újság, 2004 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2004-09-01 / 9. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2004. szeptember virágú bokrokkal körülvéve, szerény, kisméretű bronzszobrocska idézi a Himnusz költőjétő (Visszafelé utaz- tunkban, majd Magyarországon, neoklasszicista stílusban épült márványsírját is megnézzük a különös, csónak alakú fejfáiról híres szatmárcsekei temetőben. 1 Ezen a vidéken sok a szép, ortodox fatemplom. A szilagykorondiban. melyet a hegyekből telepítettek át, érdekes, rituális falfestmények vannak. Ezek az eltévelyedett nők (miért nem a férfiak?) pokolbeli büntetéseit ábrázolják. Este Boedándon, egy eldugott, kis magyar településen vacsorázunk: bélest, húsoskáposztát. Van egy kis helytörténeti múzeumuk, kultúrházuk, s meghat bennünket a felénk áradó vendégszeretet. * Az ákosi református templom, rózsaszín, vakolatlan falaival, a magyar romantika legszebb építészeti emléke. Nagybánya, az itt található érceken kívül, Hollósy Simon fémjelezte festőiskolájáról híres. A müveket megtekintjük a múzeumban, majd elmegyünk a csodálatosan rendbehozott püspöki palotába, a feltűnően fiatal főpap fogadására, ahol jó bor mellett beszélgetünk el az egyre fogyó erdélyi magyarok problémáiról. Másnap Vámfalu (egy kerámiaműhely megtekintése) s a szaploncai. “vidámnak” híresztelt román temető, mely kékre mázolt, giccses fejfáival, inkább elszomorít bennünket. Festett, naív képek és hosszú szövegek tárják a látogatók elé az elhunytak viselt dolgait: szorgalmas asszonyok, kikapós menyecskék, korhely férfiak... * Egy ideig a Tisza mentén haladunk, s átlátunk a kárpátaljai Técsöre. ahol néhány évvel ezelőtt jártunk. A hidakat seholsem állították helyre, s a kommunista időkben súlyos vétségnek számított az ártatlan nóta dúdolása: “Általmennék én a Tiszán ladikon...” A Hutai átjáró bükkerdein keresztül érünk a színmagyar Hosszúfalura. Ez már a sóvidék kezdetét jelzi. Aknasuhatagon egy modem üdülőhotelben széliünk meg, és kipróbáljuk a közelében lévő, erősen sósvízű medencéket. Úszni itt nem lehet, csak lebegni a felszínen, Innen kirándulunk az Iza-völgy csodálatos fatemplomaihoz, s hosszú sétát teszünk Máramarosszigeten Ismerkedünk a város múltjával, jelenével, nevezetesebb épületeivel, s megtudjuk azt is, hogy a románok hol, milyen magyar emlékeket semmisítettek meg (gombamódra nőnek ki a földből az ortodox hagymakupolák), milyen jelképeket kapartak le, festettek át. A város fele valamikor magyar, másik fele zsidó volt. Mára ez az arány teljesen megváltozott a betelepített románok javára. Pedig sok a magyar vonatkozás! Itt lakott egy darabig Juhász Gyula, itt élt a 48-as szabadságharc híres nőalakja, Lőwei Klára, itt szerzett halálos betegséget Mikszáth Kálmán, sőt innen indult világhódító útjára a Nobel-díjas Elie Wiesel is. Noha már a tanév a végéhez közeledik, sikerül meglátogatnunk egy magyar iskolát. Mi lep meg? A svájcinál sokkal nagy obb fölszereltség. Külön számítógép- termük van, sok, modem masinával (nyilván nyugati ajándék), s az osztályokban televízió, video. Kiábrándító viszont, hogy a szünetekben fülsiketítő diszkózenével “szórakoztatják” a diákokat.- Ha nem tesszük -magyarázza az igazgató-, cigarettáznak és csókolóznak! Mindez számomra, a még mindig elég puritán Helvéciából érkezve, nehezen érthető. * Kellemes intermezzo Kapnikbánva. Magyar szentmisét hallgatunk, utána pedig múzeumavatáson veszünk részt. Két világhíres tudós, Bőm Ignác és Papp Simon ereklyéit helyezik el egy szép teremben. Maga, az újonnan választott román polgármester is barátságos beszédet mond. Végül Szatmárnémeti! Ezzel kellett volna kezdenem, hiszen jövet is, menet is két-két éjszakát töltünk a régen Pannónia (ma Dácia) szálló szép, szecessziós épületében. Nincs ugyan lift, de a szobák európai színvonalúak, és a koszt is jó. Sajnos azonban éppen az érettségi bankettek időszakába csöppentünk bele, s a nagy teremben, a hosszú asztaloknál elhelyezett, egyébként rendesen, elegánsan öltözött fiatalok vacsora után hajnalig rángatóznak a harsogó gépzenére. Hiába menekülünk föl a szobáinkba, az ütemes puffogást ott is lehet hallani. Az utolsó esti városnézést egy grafikus tanár vezeti: igen művelt, rokonszenves ember. Megnézzük a nagy templomot, a Szatmári béke aláírásának színhelyét, a kommunista időkben rettenetesen eltorzított központi teret és más nevezetességeket. Találkozónkat egy beszélgetés zárja a Kölcsey gimnázium dísztermében. Ekkor döbbenünk rá, hogy a mai Romániában továbbra is a félelem uralkodik. Minden politikai kérdés megválaszolása, minden konkrét állásfoglalás elől kitér, azzal a lakónikus megjegyzéssel, hogy “nem képvisel csoportérdekeket”. Memento... Szeress, míg ésszel felfogod, hogy áldott, ki szeretni tud. Emléke örök — s élni fog, ki szeretni így tudott. Kit — ha már régen eltemettek, hírét hozzák a fellegek, s győzni fog a halál felett, ki mindig csak szeretett. Sárközyné Németh Piroska
