Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám
2003. január AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 Saáry Éva KÍSÉRTŐ DALLAM "Tudja a jó Mindenható, mi is azon símivaló", ha egy enyhén spicces társaság rázendít a közismert nótára: "Szép asszonynak kurizálok, kurizálok, kurizálok/ A lányoknak fittyet hányok, fittyet hányok, fittyet hányok..."? De nekem már az első ütemek hallatára összeszorul a szívem, aztán - mielőtt könnyeim csordulnának! - kimenekülök a széljárta erkélyre, a hűvös őszi kertbe, s a csillagok kegyetlen-hideg fényébe bámulva átadom magam az emlékezés fájdalmának... * A háború utolsó napjait éltük, s már karácsony óta lent tanyáztunk a Böszörményi út 6. számú ház szenespincéjében. A lakók megpróbálták a kis odúkat lakályossá varázsolni: egymás hegyén-hátán az ágyak, a pici gáztűzhely, a minden eshetőségre becsomagolt bőröndök, s a sápadt arcokon talányos árnyékokat lobogtatott a schmollpasztás dobozokból egyre gyöngébben pislákoló mécses lángja. Január vége felé aztán az utolsó kis fény is kialudt. Nem volt olaj. Megtanultunk sötétben élni, mint a vakondokok. Jegyzeteimet -melyeket bolond módon később tüzbe dobtam-, vakon gépeltem. Aztán elövettem iskolai furulyámat, s noha nem vagyok zenei tehetség, a napi többórás gyakorlás tűrhető eredményt hozott. A "repertoár" persze nem volt nagy: "Debrecenbe kéne menni...", "Megy a vonat, megy a vonat Kanizsára...", "Hallod-e te körösi lány..." és a többi, már ami egy tizen- négyéves kislánynak az eszébe jut. Valószínűleg soha többé nem lesz olyan figyelmes, áhítatos hallgatóságom, mint akkor volt. A szomszéd pincékben összezsúfolódott fiatal német katonák a harcok szüneteiben először egyenként és bátortalanul, majd mind számosabban tódultak oda pincénk bejáratához, s gyermekarcukat a farácsokhoz szorítva, könnyes szemmel hallgattak. (Tudták, a város körülzárva, tapasztalták, hogy az oroszok sokszoros túlerővel támadnak, s bennük volt már a közeli vég bizonyossága...) Aztán egy magyar vonatoszlop legénysége szorult közénk. Alföldi fiúk voltak. Se maguknak, se állataiknak semmi táplálék. A szerencsétlen lovak csonttábörré sová- nyodva lézengtek a bombaszaggatta, gépfegyverpáztázta utcákon, amíg egy könyörületes kéz fejükbe nem eresztett egy sorozatot. S akkor elkezdődött a mészárszék, melyhez hasonlót csak sokkal később, Közép-Afrikában, lelőtt elefántok hulláinál láttam. A riadt tekintetű, toprongyos emberek kióvakodtak az utcára, s késsel, bicskával kezdték marcangolni a még gőzölgő, meleg húst...(A magyar bakák káromkodva nézték az alvilági jelenetet, és szidták a németeket, akiknek az utolsó pillanatig megvolt a szűkös, de változatos fejadagjuk; még csokoládét is kaptak). Égtek a sztálingyertyák, bömbölt a sztálinorgona, s élénken emlékezetemben él az a tragikomikus jelenet, amikor nagybátyámmal, életünk veszélyeztetésével, vödör vizet cipeltünk haza a közeli kútról. A detonációktól rázkódó lépcsöházban megállított bennünket egy karszalagos nyilas pártszolgálatos, s megmarkolva kabátunk hajtókáját, a "csodafegyverekről", a "végső győzelemről" tartott nekünk fanatikus előadást. Egész testemben remegtem, noha -jól emlékszem- az ostrom alatt sohasem gondoltam a "félelemre". Az események olyan szédült iramban követték egymást, hogy egyszerűen nem maradt időnk félni. A remegés a lelkiektől független, pusztán fizikai kimerültséget jelzett. Legutoljára egy magyar tüzérüteg katonái érkeztek a pincénkbe. Ágyújuk házunk udvarán állt, s ök - dolguk végeztével - mindig visszatértek közénk. Gyürött- ségükben is szemrevaló, csinos fiúk voltak. Arra is futotta lelkierejükböl, hogy néha-néha évödjenek velem. (Érdekes, hogy az emberek, kényszerűen levetve hívságaikat -nincs többé karrier, vagyonszerzés, sőt megszokott napi teendők sem!- döbbenetesen közel kerülnek egymáshoz. Lemeztelenítve adják azt, ami igazi valójuk. Egy öserdei kutatócsoport, egy háborús óvóhely vagy egy fogolytábor, koncentrációs láger lakói gyakran intenzívebben élnek, mint akik a polgári jólét langymelegében sütkéreznek). Egy este különösen jókedvünk volt. A tüzérek szereztek valahonnan egy nagy demizson bort, s az egyhangú eledelünket képező, fött disznókukorica föltálalásával, "lukulluszi lakomát" csaptak, amelyre természetesen a pince civil lakossága is hivatalos volt. Igaz, kint robbantak a bombák, az aknák, állandóvá erősödött az ágyúdörgés, s tudtuk, hogy a szomszéd utcákban már oroszok kegyetlenkednek, mégis (vagy éppen azért?) jól éreztük magunkat. Én furulyáztam, ök énekeltek, s - miért, miért nem - mindig újra visszatért a dal: "Szép asszonynak kurizálok, kurizálok, kurizálok..." - Talán a feleségüknek, a kedvesüknek üzentek általa? Vagy a tudattalanban lappangó sóvárgásokat szimbolizálta? Ki tudja, mi van a lélek mélyén?? - "Mindig nyugtalanítóbb, mi történik egy emberben, mint a kérdés, mi történt az emberrel!" - véli Márai. Riadó! A fiúk sebtében kiitták vagy félig hagyták boros poharaikat, köpenyt, fegyvert kaptak, és kirohantak. Odakint a havas januárvégi éjszakában állt a pokoli farsang. Még egy darabig hallottuk "udvari" ágyúnk sorozatait, aztán fülsiketítő csattanás, dübörgő rázkódás, s reánk zuhant egyszerre a csönd... "Szent Borbála fiai" közül nem tért vissza többé senki. —Örökösök. A tíz leggazdagabb amerikai közül ötnek a neve mellett ez áll vagyonuk forrásaként megjelölve: Walton-örökség. A legtollasabb magyarok mindegyike valamilyen befektetési, vagy egyéb üzleti tevékenységből gyűjtötte vagyonát, ámbár jó pár ismerős név mellé odaírhatnánk a pénz eredetét: MSZMP-örökség.
