Amerikai Magyar Újság, 2003 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2003-01-01 / 1. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2003. január Kuruc költészet Fáy István Zrínyi Miklóst a költőt és hadvezért /. Lipót császár trónralépése után hét évvel, 1664-ben a kursaneci erdőben megölte egy vadkan és halálával több, mint két évtizedes űr keletkezett irodalmunkban. Zrínyi, aki monumentális haditudósításával eposzt faragott („Szigeti veszedelem ha megfelelő szókincs s verselési készség birtokában lett volna, minden valószínűség szerint Vergilius, Tasso, vagy Ariosto színvonalán állna. Hatalmas munkájának lírai részei így is az európai irodalom komoly értékű művei. Szomorú, hogy az ilyen kemény, nagyműveltségű, következetes, széles látókörű magyarokat az idegen érdekek vadkanjai több esetben elpusztították. Halála és a kuruc költészet között ezért nincs meg a folyamatosság. Buda felszabadulása után Bécs érdeklődése Magyarország gyarmatosítására összpontosul, ami érthető az ország potenciális jelentőségénél fogva. Lipót már 1688-ban benyújtja a számlát, amikor az osztrák hadseregtől körülvett pozsonyi ország- gyűléssel megszavaztatja a Habsburg Ház örökösödési jogát. Az ország tele van vallon zsoldosokkal, akik évekig nem látnak semmi pénzt, ezért fegyverüket kizárólag rablásra használják. Ugyanakkor parancsnokaik néhány év alatt dúsgazdagok lesznek az ország elrabolt kincseiből. Az adóterhek elviselhetetlenek, a vallásüldözés könyörtelen és a lelki vezetők nélkül tanácstalan nép erdőkben, nádasokban rejtőzik. A nemességnek is hasonló sors jut, különösen, ha hitét nem hajlandó megtagadni. Ezeket a bújdosó ezreket hívják „szegénylegényeknek”, majd „kurucoknak". Ellenállásuk és küzdelmük célja nagyon emberi. Semmi mást nem akarnak, mint biztonságot és tisztességes megélhetést maguknak és családjuknak. Egyedül a vezér hiányzik, aki irányítsa őket e cél elérésében. Ezalatt Bécsben I. Rákóczi Ferenc és Zrínyi Ilona fia, Európa egyik leggazdagabb, legműveltebb és legtoleránsabb főura, Ferenc, a császár „gyámfia” és a trónörökös, a későbbi I. József barátja megnősül. Kényszerítik, hogy feleségül vegyen egy osztrák hercegnőt abban reménykedve, hogy így elidegenítik fajtájától. Tervük azonban nem sikerül és — mintegy belső sugallatra — északkeletmagyarországi birtokaira költözik, mert vallja: ahol a nép, ott a helye a gazdának is, a Rákóczi név pedig kötelez. Lépése annyira határozott, hogy még a bécsi udvar sem képes megakadályozni. Visszatérve hazájába, megdöbbenéssel látja a hihetetlen nyomort és lenézve a mélybe felismeri, hogy nemcsak azok tartoznak a nemzethez, akik a Tripartitum kivételezettjei, hanem azok a milliók is, akik eltartják őket. Ez a felismerés adja az ösztönzést, hogy a szabadság-mozgalom élére álljon. Zászlójukat „Pro libertate ’’jelszóval a felkeléshez lelkesen csatlakozó szegénylegények, a „kurucok" emelik fel először. Elnevezésük a latin „crux" (kereszt) szóból ered, tehát keresztes vitézek. Azt mondja egy régi latin közmondás: „Inter arma, silent musae ”, fegyverek között hallgatnak a múzsák. A kurucok szabadságharca kivétel. Szebbnél- szebb versek születnek 2-3 évtized folyamán. Igaz ugyan, hogy formában, ritmusban, szókincsben nincs semmi változás Balassa óta, dev honnan is lett volna egy nyomorúságtól és idegen martalócok által megkínzott országban. Ami változott, az a versek hangvétele és tematikája. Akik írták, ismeretlen véndiákok, híveikkel menekült prédikátorok és egyéb írástudó „ ideológusai ” a magyar szabadságeszmének. Ha e versek hangnemét zeneileg kellene meghatározni, feltétlenül azt mondanám, hogy kivétel nélkül „moll ”-ban írták őket, mely a szomorúság, tépelődés, a jövő miatti aggodalom hangneme. Sok közöttük a lírával kevert elbeszélő költemény, sőt az alexandrinusokban írt vers is. A szomorúságot, zengő dalok monotónsága nagyon hasonló a Gregorián énekekhez. Jellemző, hogy még a győzelmek idején írtakban is mindig van valami melankólia és borúlátás, talán azért, mert nem hisznek igazán sorsuk jobbra- fordulásában. Nézzük meg például a mindenki által ismert „Csínom Palkót”, mely szinte duhajnak számít a többi között, a vidámsága mégis erőltetett, míg végre kimondja: Szegény kuruc elveszett, mert Sokszor egyest isznak, Pohárt császár életéért Egymásnak hagyítnak. Ezeknél a népköltőknél gyakori az önmarcangolás, ami meghatóan őszintévé teszi őket: Az régi paraszt példákban szokták mondani, Egyetlen jármű tulkon nehéz szántani, Az mely ország egymástul kezd elhasonlani, Nincs reménység megípiiljön, el kell rontani... A fenti néhány sor a teljes reménytelenség kifejezője. Az osztrák minden szavát hazugságnak tartják, a királyi esküjét megszegő Lipótot pedig szabályosan kigúnyolják elkeseredésükben: Idegen nemzetek Sok hamis hitinek Alnok ajánlásának Tettető kípzéssel, S csalárd esküvéssel Teljes fogadásának Hívén, ládd, mint jártál. Kit soha nem vártál Rabja lől Ausztriának A „Szomolányi diadalról szóló dal valóságos vádbeszéd. Aki azt írta, tökéletesen ismerte a közelmúlt történetét és feltétlenül művelt fő volt. Költeménye egyik versszakában a Habsburgok fejére olvassa bíráskodásuk előre megfontolt szándékkal elkövetett, saját hasznukat néző igazságtalanságát:
