Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-04-01 / 4. szám
2002. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 A Bazilika előtti Szent István téren az MVSZ elnöke kijelentette: akkor nyílik meg a felemelkedés útja, ha a világ bármely pontján élő magyar ugyanúgy ragaszkodik nemzetéhez, mint ahogy teszik azt “az elcsatolt területek magyarjai, megvallva és megtartsa magyarságukat minden üldöztetés ellenére” (E tudósításunkat az MTI-ből és a Magyar Nemzetből állítottuk össze.) A Benes-dekrétum Az 1945-ben kiadott tizenegy úgynevezett Benes-dekrétum, azaz a csehszlovák kormány és Eduard Benes csehszlovák köztársasági elnök intézkedései a második világháború után az új egységes csehszlovák nemzetállamnak a német és a magyar nemzetiségtől való megtisztítását célozták. A londoni Csehszlovák Nemzeti Bizottmány és a moszkvai csehszlovák kommunista emigráció - élén Klement Gottwalddal, a Csehszlovák Kommunista Párt főtitkárával - egyetértett a magyar és a német kisebbséggel szembeni nyílt erőszak szükségességében, a nemzeti kisebbségek likvidálásában. A szovjet vezetés szabad kezet adott a Benes-Gottwald kettősnek a magyar kérdés általuk elképzelt megoldására. Az úgynevezett kassai kormányprogram Vili. fejezete a kolektív bűnösség elve alapján kimondja: "Minden német és magyar egyén, akit a köztársaság, illetve a cseh vagy a szlovák nép ellen elkövetett bűn alapján vád alá helyeztek és elítéltek, elveszti csehszlovák állampolgárságát, és halálos ítélet esete kivételével a köztársaság területéről örökre kitil- tatik." Az V. fejezet jelezte a közigazgatás teljes megtisztítását a nem szláv elemektől, a XI. fejezet kimondta a magyar földbirtokok elkobzását, a XV. fejezet pedig a nemzetiségi iskolák bezárását (ez mintegy 800 magyar iskolát és több mint százezer magyar diákot érintett), a művelődéspolitikában pedig a szláv orientáció megerősítését. A Benes-dekrétumoknak halálos áldozatai is voltak. Az intézkedések közvetlen és közvetett áldozatainak számát a cseh történészek is harminc- negyvenezerre becsülik, a szudétanémet szövetségek azt a számot csaknem negyedmillióra teszik. GÁBLER ANTAL JUHÁSZ GYULA EMLÉKÉRE Halálának 65. évfordulójára 1937. április 3-án halt meg Juhász Gyula, modern irodalmunk egyik üstököse. Tanár ember volt, mint másik két híres költőtársa: Babits Mihály és Kosztolányi Dezső. Éveken keresztül, súlyos idegbetegségben szenvedett, s 1937 tavaszán öngyilkos lett. A Kádári idők magyar irodalmunkat meghamisító tollnokái, Juhász Gyula tragikus halálát, a Horthy-korszak számlájára írták. A nagy költő válogatott verseiben, az előszóban, Simon István ezeket írta (Kozmosz könyvek 1972): "A Horthy-korszakban, nem is kapta meg azt az elismerést, ami kijárt volna neki: Mellőzés, igazságtalan elhallgatás ...lelki, ezáltal testi megpróbáltatás jutott neki.” Ez a megállapítás teljesen légből kapott és valótlan. A tények mást mondanak. Juhász Gyula valóban szimpatizált 1918-ban az őszirózsás forradalommal, de ezért a politikai kiállásáért, nem büntették meg. És itt felsoroljuk, hogy miért: 1. Juhász Gyula háromszor egymás után nyerte el a Baumgarten-díjat, a legnagyobb magyar irodalmi kitüntetést. 2. Verseit még életében tanították az iskolákban: Testamentom, Várad, Milyen volt... stb. Elhallgatás? Ugyan kérem! 3: Több hazafias egyesület (Dugonics, Petőfi) dísztagjává választotta. 4. Költeményeit bemzeti ünnepélyek alkalmával is szavalták. Barátai körében az a vélemény alakult ki, hogy idegbetegsége Nagyvárad után kezdődött. Ott ismerkedett meg a gyönyörű Sárváry Anna szín- művésznővel, akibe halálosan szerelmes lett. A nagy szerelemből nem született házasság, mivel Sárváry Anna nem volt hajlandó feláldozni felfelé ívelő pályáját. Viszont örökös vágyódása Anna után a költő idegeit annyira megviselték, hogy öngyilkosságba menekült. Korai halála nagy vesztesége volt, a két világháború közötti magyar irodalomnak... 65 év távlatából nyugodtan leírhatjuk, hogy Juhász Gyula, az egyetemes magyar irodalom kiváló lírikusa volt. Hiába igyekeztek kisajátítani őt a Kádár-rendszer tollnokái. KISMADARAK Kedves kismadárkák odafent a légben, Mily sokat szenvedtek a hideg télben. A fehér hótakaró, mely a szemnek oly szép, Befed rétet, bércet, s számotokra nincs eleség. Aztok-fáztok a kegyetlen télben, Meleg otthon nem vár se nappal, se éjjel. Nem kiméinek benneteket a vad viharok, Próbára teszik gyönge szárnyaitok. A csend beszéli, hogy nem vagytok boldogok, Némán szenvedtek, elhal vidám dalotok. Pedig mondom néktek, ne szomorkodjatok, Múlóban a tél, a tavasz ímhol ragyog. A fagyok után jön a kikelet melege, Minden madárkának lesz bőven eledele. Zsong a lég, hallik vidám dalotok, S együtt leszünk ismét boldogok. Fábián Tibor
