Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-02-01 / 2. szám
2002. február AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 Az egyházi esztendő két részből áll: ünnepes és ünneptelen félévből. Az elsőnek néhány; hete a farsang, amely a Megváltó életére emlékező hat hónap egy része. Vízkereszt napjával, január 6-án kezdődik, mikor a Három Királyok, a napkeleti bölcsek tisztelet- adását ünnepeljük, akik Isten egyszülött fiának, a betlehemi kisdednek aranyat, tömjént és mirrhát vittek ajándékul. Ez az öröm, a vigalom heteinek kezdete. Örvendezik az egész kereszténység, mert a Kicsi Jézus „növekedik Isten és emberek előtt való kedvességben”. Aztán jön ,Húshagyó kedd" éjféli órája és elcsendesedik minden, megszűnik a tánc, a vigalom, a zene, mert elérkeztek a hamvazkodás, a bűnbánat, a lelkűnkbe mélyedés napjai. Szimbolikus jelentőségű ez. A böjt hetei felidézik Krisztus három esztendei működését és tanítását, mely alatt kijelölte az emberiség morális életútját. Ez a magunkbaszállás ideje, mert a töviskorona, a megváltás és a Golgota kínszenvedése árnyékolja be, hogy aztán a tavaszi holdtölte után első vasárnap örvendezzünk a csodának, hisz , Jeltámadt Krisztus e napon”. Akik visszaemlékeznek a régi farsangokra, a viga- dás, a tánc, az öröm napjaira, tudják, hogy szülőhazánk legnagyobb társadalmi eseményére, a pesti Vigadóban rendezett Széchenyi bálra, vagy a magyar falu gazdaköreinek, ipartes- tületeinek, dalárdáinak és sportegyesületeinek mulat- ságairaVegyfoimíMzgalom— mai és várakozással készültek a fiatalok és öregek egyaránt. Természetesen valamennyien a saját körükön belül, társadalmi helyzetüknek megfelelően. A különbséget talán csak az jelentette, hogy a Nemzeti Kaszinó előkelő bálja megközelítőleg sem volt annyira meleg és bensőséges, mint az egyszerű emberek baráti együttléte. Hiszek abban, hogy e heteket Isten bölcsessége rendelte így az egyház által, mert a szürke, munkás hétköznapok mechanizmusának egyhangúságát, az idegek feszültségét fel kellett oldani olykor, hogy az élet gondjait, a testi és szellemi terheket elfelejtve, akkor, azon az egy estén ki- ki önmaga örömének éljen. Hangsúlyozom, hogy „egy estén”, vagy évente legfeljebb két-három alkalommal. Éppen ebben állott a jelentősége ezeknek a társadalmi eseményeknek, mert ez tette emlékezetessé és vonzóvá valamennyit. Az egész keresztény vüág összes népe, temperamentumának megfelelően oldódott fel ilyenkor a bálok, karneválok és parádék önfeledtségében. Talán ezért volt, hogy kizárólag az egyház által, törvényerővel meghatározott időszak nyújtott lehetőséget ezekre, mert abban a világban még a hit és az erkölcs uralkodott, nem a „polgár- jogok”-nak nevezett anarchia. így teljesen kizárt dolog lett volna, hogy Vízkereszt előtt, vagy Húshagyó kedd után mulasson, táncoljon, vagy duhajkodjon valaki. Az ilyen erkölcsi alapon álló „anakronisztikus" keresztény társadalom kiközösítette volna a morális rend megsértőit. Aztán jött a valamennyiünk életét és életformáját földrengésszerű erővel megváltoztató év: 1945. Százezerszám kerültünk akkor, majd 1956 után új hazába, ahol egészen mások a szokások és erkölcsök. Eleinte szokatlan volt az új környezet, de lassan mindenki belerázódott e liberális viálg minden korlátot ledöntő szokásaiba, s munkaütemébe. A lényegesen jobb anyagi helyzet pedig sokkal több lehetőséget adott a szórakozásra és az addig soha nem látott rohanásból való kikapcsolódásra, így indultak meg emigrációnk „őskora” idején évente négy-öt alkalommal, majd az anyagi gyarapodással sokkal gyakrabban ismétlődő bálok, táncos, evés- ivással egybekötött szombat esték és ma ott tartunk, hogy az egész esztendő farsang. Ezek után természetes a kérdés, hogy baj e ez? Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. A baj talán az, hogy az állandóan ismétlődő összejövetelek, vacsorák, bálok, nem számítanak már eseménynek, megszokottá váltak és lassan elvesztik vonzásukat. Amíg az ilyen alkalmak hosszú hónapok távolságára voltak egymástól, mindig a várakozás és az esemény izgalma adta meg értéküket. Sajnos ebben az új térfogatban, a szabadosság langyos magzatvizében ez a hangulat és érdeklődés régen nincs meg és nem is lesz többé soha. Társadalmi életünk vezetői és munkatársaik évekkel ezelőtt rájöttek erre és ez az oka, hogy mindig valami új, szokatlan ötlettel, vagy meglepetéssel igyekeznek színessé tenni az ilyen összejöveteleket. A siker rendkívül fontos, mert ezek- neka bévétele jelentiegye-- sületeink, közületeink és igen gyakran egyházaink anyagi forrását is. Ez azonban természetes, mert körülményeink az „ahogy lehet" módszerét kényszerítik ránk hontalanságunkban. Mindenki tudja azt is, hogy ezek fenntartása nagy a- nyagi áldozattal jár. Sajnos irodalmi estékkel, hangversenyekkel, műkedvelő előadásokkal kísérletezni teljesen meddő vállalkozás, mivel 25-30 embernél többet lehetetlenség az ilyenekre összehozni. Ma a kultúra árfolyama egyenlő a nullával. Nagy hiba viszont, mikor a csalogatás reklámja átlépi a jó ízlés határát. Ma már ott tartunk, hogy kizárólag azok az események vonzanak, melyeknek hirdetésén, vagy meghívóján ott áll a varázsszó: Gála. Ezért aztán már évek óta „gálá- zunk", mert ez jövedelmező és elegáns. Lelkileg is megmagyarázható az ilyen túlzás, ugyanis szomorú tapasztalatunk szerint az emigrációban legtöbb ember annak akar látszani, ami otthon szeretett volna lenni, de valamilyen oknál fogva nem sikerült neki. Állításomra eklatáns példa a következő: Néhány évvel ezelőtt egy havas februári napon borbélynál voltam. A mester Nagyezüst FAY ISTVÁN MULASSUNK?
