Amerikai Magyar Újság, 2002 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2002-02-01 / 2. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2002. február vitézségi éremmel kitüntetett hadirokkant. Előttem falubelije, — kisgazda családból származó, mindenki által tisztelt ember— ült a székben és a következőket mondta: „Aztán szépen nyírj meg, mert holnap este „gálázok" és előtte „koktélozok". Erre a pajtást elfutotta a méreg és megjegyezte: „Ne rezeljbe, vigyázok rád, mert jól emlékszem rá, hogy az édesanyád prakkerről zavart a mahagóni asztal körül, ha ganajozás után nem húztál tuxedot, mikor a kocsmába mentél". Tragikomikus úrhatnámság ez, mely sorstársaink legnagyobb részére vonatkozik. Ma amúgy is csak a külsőségek számítanak. Nem a jókedv, az egymás szere tétében és társaságában eltöltendő est öröme ez, hanem versengés, cifrálko- dás és az előkelőség fitog- tatása. Tavaly olvastam egyik Amerikában megjelenő lapban, az ottani szezon nagy gálabáljának tájékoztatóját, mely szó- szerint a következőket mondta: „A hófehér nagyestélyibe öltözött debütánsok, frakkos édesapjuk karján kecsesen bókolnak a díszvendég, az állam kormányzója előtt". Értik ezt olvasóim?! Megérzik a szavak mögött a lényeget? A sznobizmusnak ebben a dúsított levegőjében nem gyönyörű kislányaink, nem is a minden áldozatot meghozó édesapák, hanem a hófehér nagyestélyi és a frakk a lényeg. Keserűen nevettem e gála-komédián. ' Johann Wolfgang Goethe, minden idők egyik legnagyobb lángelméje jutott eszembe, aki Weimárban Karl August uralkodó herceg minisztere és barátja volt. 1780 körül egy alkalommal a fejedelmi ebédre volt hivatalos. Odahajtatott, de a ceremóniamester közölte őexellenciájával, hogy az ebédre frakk kötelező. A költő erre hazament és átöltözött Mikor az ebéd első fogását, a levest felszolgálták, balkezével frakkjának a bal, jobbkezével a jobbszámyát markolta meg, és a levesbe mártogatta. Nagy volt a megdöbbenés, de hercegi ura kérdésére mosolyogva válaszolta: „azt hiszem, hogy a mai ebédre nem engem, hanem a frakkomat hívta meg Felséged”. Hát ez is gála volt, semmi más. Ma is csak ez a lényeg, pedig napjainkban a rang már csak gúny, semmi más. Egyetlen rang a maradéktalan emberség. New Yorkban élő barátom írta, hogy az említett gála-bál meghívóján hemzsegnek a hercegek, grófok, bárók, lovagok, és aki csak „von”, „de" "vitéz", vagy „dr", nem is számít, sőt egy ismerőse a bál előtti hónapokon át raccsolni tanult, hogy előkelőbbnek nézzék. Mennyivel más és üdítően egyszerű, mikor például a torontói kertészek, iparosok, bácskaiak, erdélyiek báli meghívóját olvasom lapunkban, mely nem gála, csak táncos összejövetel. Barátok, földiek, egyszerű magyar emberek vigadása, rangkórság és rongyrázás nélkül. A lényeges különbség, hogy ezeken mindenki jól érzi magát, míg a „gála” rendezvényeken nem, mert ott mindenki megjátssza a mereven előkelőt. Pedig egészen biztos vagyok benne, hogy az ilyen hangulatos bálokon nem lehet egyeüen beretválatlan, vagy rosszul öltözött résztvevőt sem látni. „Gála" nélkül is jól tudják, mire kötelez az emberi méltóság. E háromszázhatvanöt napos farsanghoz tartoznak az itallal és tánccal egybekötött, kizárólag anyagi siker reményében rendezett jótékonycélú mulatságok és bankettek is. Pedig az utódállamokban kínlódó véreinkre való emlékezés, a pálinka és a tánc sehogy sem illik egymáshoz. Különösen a szülőhazánkban demokráciának nevezett kommunista egypártrendszer „szocialista testvériségre" épített uralma idején, mely nemcsak a csonka országot adja el az utolsó négyzet- méterig, hanem a nemzetet eláruló, szégyenteljes „alap- szerződésekkel” közel négymillió testvérünket szolgáltatja ki, mint szabad prédát a szlovák, román, szerb nácizmus hóhérainak. Nem csodálható tehát, hogy Novák Mária, a Sydneyben élő kiváló költő, aki egész életét az öreg, rokkant magyarok és az árva gyerekek istápolásának szentelte, szomorúan írta egy „honmentő”, fajtánk segítségére rendezett vidám, kissé spicces hangulatú emlékezésről hazatérve kétségbeejtő versét, mely az igazság hátborzongatón őszinte kimondása. Címe: „Bálozó emigráció” Mottó: „Mulassatok hölgyek, urak Mohácshoz mérve mi ez?” (Nagy László) Kötelességünket teljesítettük, kimulattuk magunkat értetek. S te, rántottlevesen dolgozó székely meg ne róJJ bennünket, mert amikor mi Idejöttünk, ...régen volt... S akinek egy jottányit Is jobb lett Erdélyben miattunk, az tartsa fel a kezét! (Azért az asztalról lesepert morzsát elküldjük nektek. Tálán a madaraitok nem éheznek.) ♦ Akiknek az elmondottak után még mindig kedvük van a farsangoláshoz, ahelyett, hogy a bálra elköltött dollárokat halálra ítélt véreinknek juttatnák, hát csak tegyék. Jó mulatást kívánunk nekik! JANUÁRBÓL TÉLUTÓ HAVÁBA Még barna bokrok közt bujkál a tél. A szélben hangos varjú varjút űz. Vörösbegyünk még koldulgatva él. De lám: szőkül a parti fűz... Áprily Lajos lírai naptárának februárra mutató sorai jobb kedvre deríthetik széltől-fagytól megtépázott hangulatunkat. Mert ugyan ez a hónapunk is ordassá vadíthatja a ránk törő zordulatot, de már csak-csak kifelé ballagunk a télből így aztán az sem véletlen, hogy a télűző farsang legjelesebb napjai még inkább összefonódtak a népi megfigyelés időjóslataival meg a népi vallásosság hiedelmeivel. Mindmáig fennmaradt a köztudatban a Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepéhez fűződő medvejóslat. Ha február másodikán felébred és kitán-