Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-03-01 / 3. szám
2001. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 MÁRCIUS 15 ELÉ... Gaál Csaba Hej, ti régi szép idők! Amikor a hír vivő- je/hozója napokig futott azért, hogy hírt vigyen uralkodójának, s annek trónja előtt összeesve rebegte el utolsó szavaival az eseményt, hogy az uralkodó csapatai megverték a szomszéd uralkodó csapatait, vagy éppen levertek egy lázadást, vagy sikeresen visszavertek egy hódítót határaikról, vagy... Ilyenkor kitüntették a futárt, de megtörténhetett az is, amikor rossz hírt hozott, — ott nyomban- lefejezték. A futár élete nem volt tervezve hoszú élet- biztosításra. Az évek teltek, szerzetesek másolták a könyveket, egyenként, ami igen lassú művelet volt, és még lassúbb kommunikációs rendszer a gondolatok, hírek továbbítására. Aztán megszületett Gutenberg, aki feltalálta az újra használható betűket, amelyekkel könyvet, újságokat lehetett készíteni. A nyomdaipar fellendült és vele együtt az újságírás is. A híreket már sok helyről hozták a küldöncök, az utazók és mindenki, aki járta a világot. Mindenki kiváncsi volt a hírekre, és a civilizáltabb uralkodók már nem fejezték le a hírmondókat. Inkább arra akarták rávenni, hogy a nép előtt dicsérjék őket az újságok hasábjain, zengjenek dicshimnuszokat róluk és vélt/ valós tetteikről. A probléma akkor kezdődött, amikor a nép nagyobb része megtanult olvasni. Sokan nem értettek egyet a hírekkel — és az uralkodókkal -, saját nyomdát szereztek, vagy foglaltak le a nép nevében és kinyomtatták ország világ számára a követeléseiket. Tudom, a fenti leírás kissé naivúl hangzik, de alapjában véve illusztrálja a folyamaton, amely elvezeti a sajtó berkeibe a mai olvasót. A nyomtatott irodalom és sajtó forradalmasította a tömegkommunikációt Európában. Minden ember kaphatott a sajtótermékből és reagálhatott a hírekre, egyetértéssel - vagy éppen forradalommal. Ez történt 1848-ban is, amikor Petőfi és társai március 15-én lefoglalták a Länderer és Heckenast nyomdát, hogy annak gépein kinyomassák a Nemzeti dalt és a híres Tizenkét pontot. E Tizenkét pont között ott volt a szabad sajtó követelése is. Petőfiék világosan látták, hogy szükség van egy olyan sajtóra, amely megírja az igazságot, amelyet nem lehet elhallgattatni, amelynek termékéből mindenki tanul és irányítást is kaphat hazája helyzetéről, bajairól és talán a bajok orvoslásának lehetőségéről is. Az uralkodóknak nem tetszett ez a szabad véleménynyilvánítás, a gondolatok kicserélése, a nép felvilágosítása, a hírek villámgyors terjedése. Órákon, \ napokon belül tudta az ország, mi történik Bécsben, Párizsban, vagy éppen Londonban. És aszerint reagált is a hírekre. Nem akarok most kitérni rá és méltatni az 1848-as forradalmat, tegyék azt meg mások ez alkalommal. Arról szeretnék most beszélni, hogy a sajtó felelőssége mennyire életbevágó, mennyire fontos és felelősségteljes munkát igényel. Mert azt mindenki láthatja, hogy a sajtó befolyásolja az olvasókat, a hírek elindítanak egy reakciót, amelynek vége sokszor nagyon is befolyásolja egy ország, néha a világ további folyását. A sajtó emberei, a szerkesztők és újságírók már kezdettől fogva harcolnak azok ellen, akik befolyásuknál, pénzüknél fogva saját szájuk íze szerint szeretnék tarjeszteni a világ híreit. Mert akié a sajtó, azé a hatalom. Nem tudom kitalálta ki ezt a bölcs mondást; de igaza volt. A sajtó alatt nem csak az írott betűt kell értenünk, hanem a tömegkommunikációs médiákat is, a rádiót és főleg a televíziót. Az újságok manapság azok részére készülnek, akiknek van idejük a hasábokat elolvasni és főleg a sorok között olvasni. Sajnos ez a fajta ember kezd kihalni. Már az iskolákban gondot fordítottak a nevelők arra, hogy a kis nebulók ne tanuljanak meg a sorok közt is olvasni. Ehhez műveltség, olvasottság kell, melynek elsajátításához idő és akarat szükséges, ~ idő, amiből a mai embernek nem sok jut a napi megélhetés-keresés után. Marad tehát a rádió és a televízió a legtöbb ember számára. A rádió csak a múlt században vált kommunikációs eszközzé, de azt egyre jobban kiszorítja a televízió, mivel azon nem csak hallani, de látni is lehet a híreket. És itt kezdődött az emberek félrevezetése a felelőtlen, a más irányban elkötelezett műsorszerkesztők részéről. A korábbi rádióhírek tárgyilagosságát felváltotta a hírhajhászás, a sokkolás technikája, amikor a néző egyenes adásban látja emberek halálát, egy háború szörnyűségeit, amelyről korábban nem tudott, el sem tudta azt képzelni. És megjelentek a "beszélő fejek", a szépflú-kommentátorok, akik megmagyarázták a nézőknek, mit látnak és miért van az úgy, ahogy van. A nézők legtöbbje elfogadta a szöveget, hisz saját szemével látta annak grafikus leírását. Nem is mert arra gondolni, hogy másként is lehet, pedig lehet. Annak módja igen egyszerű: kapcsolja le a hangot és úgy figyelje a képeket. Ne hagyja magát befolyásolni a szöveggel. Képzelje bele magát a képbe: ki mit és miért tesz ott? Fogadok, hogy gyakran "félreérti" majd, — valójában jobban megérti! — a hírek értelmét. Természetesen a képekkel is lehet csalni, és csalnak is vele a tv cárok. Időközönként ebből nagy botrányok is keletkeznek, de az elfásult nézők előbb utóbb visszatérnek a "szépfejekhez" és megbocsátanak nekik hazugságaikért. Sőt, a nézőkben ilyenkor sikerül elvetni a szánalom érzését is: a nézők szégyenkeznek azért, mert megmerték kérdőjelezni a tv "csalhatatlan- ságát". Itt a valódi csalás! A sajtó ennél sokkal rafináltabb: tudja, hogy az
