Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-09-01 / 9. szám
2001. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 9 „Zászlóalj a Don-kanyarban” Fáy István Őszinte öröm és meglepetés volt számomra, amikor megkaptam Iff. Fekete István lapunk állandó munkatársa fenti címen megjelent rendkívüli értékű 394 oldalas könyvét, amit tanítani kellene öregeknek és fiataloknak egyaránt, hogy hitelesen megismerjék történelmünk egyik legnagyobb tragédiájának a szomorú, szinte percnyi pontossággal megírt történetét. Az író nagy tehetséget, tálentumokat kapott Istentől, ami önmagában semmi egyéb, mint helyzeti energia, amíg sok tanulással, önműveléssel tökéletessé nem tette anyanyelve hibátlan ismeretével. Ehhez azonban környezet is szükséges, amelyben lehetősége van erre és főleg akaratereje, hogy tehetségét kamatoztassa. Ő vállalkozott erre és a szülői házban minden szeretetével és rendkívüli tudásával irányította őt édesapja, a kommunisták által meghurcolt tudós intel- lektuel, Fekete István, irodalmunk egyik legnagyobb prózaírója, a magyar hazafi. Őmellette pedig ott állt az édesanya nagy szeretetével és ha szükség volt rá, úgy szigorával. írói pályára való hivatottsága mellett tanulmányain alapszik eredményes munkája, melynek gerincét a Premontrei Rend Gödöllőn működő nagyszerű francia gimnázium adta, a világhírű nagy tudós, Dr. Gábriel Asztrik professzor igazgatása alatt, aki ma is nagy szeretettel beszél tanítványukról leveleiben. így indul el hivatása útján és nem hiszem, hogy az emigrációban lenne olyan olvasó, aki nem várná hetenként szellemes, tárgyilagos és őszinte kritikával, sőt önkritikával megírt „Amerika Ó" című tárcáit, ezeket a kissé könnyes humorral megírt korrajzokat és kritikákat. Bizonyára emlékeznek olvasóim a Fekete István által hosszú évek óta írt melegszívű, mély hitről tanúskodó karácsonyi emlékezésekre is. Sőt bizonyára sokan vannak, akik klasszikusan szép prózai munkáit, melyek a „Hajótörött nemzedék” és „ítéletidő” címen jelentek meg, szintén olvasták. Most pedig őszinte megrendüléssel olvashatjuk a Don parti embertelen szenvedések hiteles történetét, a II. Magyar Hadsereg egy zászlóalja küzdelmeinek részletekig való elmondásával. Kik ennek a földrajzilag és harcászatiig elénk tárt történelmi eseménynek a főszereplői? Mindössze csak néhányról beszélhetünk. Az író nagyon bölcsen és hibátlan helyzetismerettel kizárólag egyetlen gyalogzászlóalj sorsát és küzdelmét mondja el. Teljes lehetetlenség lenne mással foglalkozni, mert a Magyar Hadsereg védőkörlete 208 (kettőszáz nyolc) kilométer volt, vitéz Jány Gusztáv vezérezredes parancsnoksága alatt, de báró Weichs német tábornoknak alárendelve. Fegyverzetük a német ígéretek ellenére is teljesen hiányos, nehézfegyverek egyáltalán nincsenek, vagy legalábbis nem korszerűek, ugyanakkor az élelem is szegényes. Ennek oka, hogy „nagy szövetségeseink” szinte cselédnek tartották honvédségünket és a 250 ezer főt kizárólag utóvédnek tekintették, akik fedezni fogják visszavonulásukat. A sztálingrádi katasztrofális vereség után nem is lehetett semmi jelentős segítséget várni. Az viszont kétségtelen, hogy az olasz és román „ szövetségesek ” szabályszerű menekülése után egyedül a magyar hadsereg tartott ki végsőkig, feláldozva önmagát. A zászlóalj parancsnoka, amelyről a könyv beszél, Thurzó Péter őrnagy a kiváló katona, igaz ember és igaz magyar, aki kivette részét már az első világháborúból is. Egyetlen célja, hogy feladatú teljesítése során lehetőleg valamennyi alárendeltje biztonságát megvédje. Ezt bizonyítják Pestről a frontra látogató, ellenőrzésre küldött hivatalosakkal folytatott eszmecserék. Ezek a kényelemben élő „elöljárók” szinte kirándulni és jóllakni mennek a frontra és meg akarják tanítani ezeket a veteránokat, hogyan harcoljanak, miközben soha életükben egyetlen puskát sem vettek a kezükbe. Mi a véleménye a har-coló tisztikarnak az ilyenekről, ahhoz azt hiszem nem kell fantázia. Thurzó őrnagy legnagyobb segítsége állomáshelyükön, Kondenzevoban érdekes módon Pillér Győző tizedes voll, a praktikus gondolkodás, az élelmesség és találékonyság mintaképe. Az viszont kétségtelen, hogy nem lehetett volna „kaszinótag” és mindig közel volt a hadbírósághoz. Őt egy nagyképű őrnagy tisztilegényeként küldték Oroszországba. Parancsnokával kölcsönösen utálták egymást. Végül az őrnagy aknaszilánkot kapott és Pestre szállították. Pillérnek olyan szerencséje volt, hogy előző nap lőtték rommá a zászlóalj-konyhát és raktárt, amikor valamennyi beosztott hősi halált halt. Tekintve, hogy a tisztikar tagjainak a tizedes sok szívességet tett, így sikerült kineveztetni magát főszakácsnak és a raktár kezelőjének. Segítségül 10 zsidó munkaszolgálatost kért, akiknek egyike Singer Dávid valóban szakács volt, méghozzá kitűnő. Mint a raktár főnöke, minden ínyencséggel szabadon rendelkezett. A beosztottjai igen nagyra becsülték a tizedest, mert emberi módon bánt velük. Pillér egy jónevű, Cell- dömölkön élő hentes fia volt, aki a négy polgári után nem követte apja foglalkozását, hanem nagybátyjánál kitanult férfiszabónak. Minden érdekelte és mindent igyekezett megismerni. így Pestre érkezése után, mint a könyv írja, teljes őszinteséggel: „Néhány hónappal már kiterjedt baráti körrel rendelkezett. Cimboráinak
