Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-07-01 / 7-8. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. júl.- aug. SAÁRYÉVA OLAJ Rengeteg minden rendeződik agyanban e szó mögé - kezdve a 40-es években készült, Clark Gable játszotta “Olajláz* című amerikai filmtől a Ri- miniben érzett nosztalgikus fáldalomig, midőn más pályára nyergeivé át, már csak távolról üdvözölhettem az Adria hullámaiból ezüstösen kiemelkedő fúrótornyot... * Olajkutató geológus akartam lenni eredetileg? Nem. Csupán olyan foglalkozást kerestem, amelynek gyakorlásánál nem léphetnek föl gondolatbénító politikai kényszerek, mely szabad mozgási lehetőséget ad, és - nemzetközi! Cassandraként érztem (magam sem hittem) már tizennyolc évesen, hogy belekerülök a “nagy szelek* sodrásába, s egy szép napon nem lesz többé maradásom. Verne Gyula “Tizenötéves kapitányának“ olvasása óta hordoztam magamban a titokzatos Afrika képét, s midőn társaim az Eötvös Lorándon megkérdezték, hol szeretnék dolgozni, habozás nélkül feleltem:-Kongóban! Pedig akkor még a nyugati országhatár átlépésére sem volt remény. Budapestről Zalaegerszegre menet, dobogó szívvel hallgattam a Ferihegyi repülőtérnek a bécsi gép utasait hívogató szövegét. Szakmai pályafutásomat ugyanis Göcsejben kezdtem. 52-ben, az egyetemről kikerülve, a mindenható “ötéves tervek* igényei jelölték ki számunkra a munkahelyeket - választott hivatásunktól eltérítve, lelki összeroppanásba taszítva némelyeket. Nekem, a földtani tudományok területén, nem volt ilyen határozott elképzelésem, s még a pesti aszfalt után sem hullattam a könnyeimet. Mentem hát, ahová küldtek - az olajhoz. * Dunántúlon (Lispe, Lovászi, Bázakerettye) a kutató fúrásokat a háború előtt a Magyar Amerikai Olaj Rt. kezdte - “Noé idejéből számazó* gőzgépekkel. (Mutatóban, még az én időmban is múködütt egy!)--Ó, a régi szép idők! - áradoztak a Magyar- Szovjet Olaj-hoz át csöppent öreg fúrómesterek. - Fehér overálban álltunk a forgatóasztalnál, s midőn elpiszkolódott, nem kellett a mosással bajlódni, kaptunk helyette másikat! Számomra mindez hihetetlen volt. A kommunista rendszer által ártatlanul meghurcolt és börtönbe vetett régi szakembereknek is már csupán a legendája élt. A MAORT főgeológusának tragikus történetét sokkal-sokkal később, Fehérváry István “Börtönvilág Magyarországon“ című dokumentum kötetéből ismertem meg: 'Papp Simont, mint főszabotálót, halálra ítélték. Azonban megijedtek, hogy kifogja az olajtermelést tovább vezetni, kifogja a szükséges további fúrásokat tervezni, és ezért Papp Simonnak megkegyelmeztek... Majdnem hat éven keresztül külön zárkában, külön elbánásban részesült... Az ÁVH minden technikai adatot rendelkezésére bocsátott, és megkövetelték tőle, hogy rabruhában, börtönben, elítélve tovább vezesse a már államosított lispei olajközpontot. De Papp Simon története még ezzel nem ért véget... A világhírű szakembernek megengedték, hogy feleségével havonta egyszer egy levelet válthasson... Évek teltek. Közben Papp felesége súlyos beteg lett... amikor pedig... meghalt, az ÁVH átvette a feleség szerepét, hivatásos grafológussal tovább íratták a leveleket. Féltek ugyanis attól, hogyha Papp megtudja felesége elvesztését, akkor egyszerűen abbahagyja a munkát. * Bársony lankák, Szelíd dombok, múzsákat vonzó ligetek... és gyönyörű, ősi magyar parasztházak (nagyrészüket áttelepítették azóta a zalaegerszegi tájmúzeumba). Ezek adták “Göcsejország“ nyári képét. Az őszit? Áthatolhatatlan, sűrű esőfüggöny, mely lekvárrá lágyította a mezők agyagos földjét. Könnyű volt ilyenkor “kilépni“ a csizmából, s a városba járó biciglisták nem egyszer kénytelenek voltak nyakukba venni a “lovukat“... “Hej, mostan puszta ám igazán a puszta!' - idézem Petőfivel a kékes-fehéren sziporkázó, havas téli esték hangulatát, midőn petróleum- ás gázharisnya lámpák szeszényeivel hadakoztunk... Éjjel, hóviharban is ki kellett menni az olajmezőre!--Hogyan tud ilyen körülmények között aludni? - botránkozott meg Jóska, a sofőröm. (Amerikaiaktól háború után potom pénzért vásárolt, nyitott jeepeken közlekedtünk, melyek járását még a foltozott, “mandzsettás“ kerekek is nehezítették. Reggelenként tüzet raktunk a motor alá, hogy beinduljon!) Szerencsére, a fúrósok “irodának“ csúfolt kis kalyibáiban vörösen izzott a vaskályha, s nem hiányzott az Ínségben egymásba kapaszkodó emberek meghitt, vidám baráti légköre sem, noha a munkások ruhája néha csontkeménnyé fagyasztotta a ráfröcs- csenő iszapos víz, a süvöltő szél... < Mindenható és mindenttudó emberek voltak a régi fúrómesterek - némelyik immár 20-30 esztendeje a szakmában. A hiányzó gépalkatrészeket -
