Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)
2001-05-01 / 5. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2001. május-A világot az anyák igazgatják, akik hatalmasabbak a császároknál és csak az anyák halhatatlanok. Ők a folytonos világteremtők és az idő sem egyéb, mint a folytonos szülés egymásutánjának megjelölése. Minden élet belőlük támad és csak ők képesek megteremteni a mindenségben rejtőző isteni lelket. Hatalmuk, erejük, fegyverük a szeretet, mely az élet fészke és titka. Az élet terjedése pedig az anyamegszállás nagy törvénye szerint történik. Minden fűnek van fű-gyermeke, porszemnek porszem-gyermeke, virágnak virág-gyermeke... Az anya és a gyermek misztikus, örök kapcsolata a létnek megfejtése, a kereszténység általi "örök életnek", ami tulajdonképp a létnek csak fokozata, mert mihelyt a lét adva van, nem lenni többé lehetetlen. Nincs halál, csak átváltozás, a mindenség grandiózus vérkeringésében, hogy újra szülessünk az anyaság törvényének kényszere alatt..." Azt hiszem, hogy amikor az ünneppel kapcsolatos, évről-évre ismétlődő emlékezések már minden témát kimerítettek, nem tehettem méltóbbat az elhunytak és élők méltó megtisztelésére, mint e remek írás, e tökéletes metafizika emlékezetbe idézését. Ilyen módon igyekeztem leróni hálámat Annak, akinek a sors mostohaságának következtében nem tehetek virágot a sírjára. Pedig az ő élete benne folytatódott, hogy élettársam azt gyermekeinknek adhassa tovább. Jól tudom, hogy olyan kifejezés, mint "gyermeki hála", csak közhely és nagyon megkérdőjelezhető. Ezért amit tehetünk egyedül az, hogy imádkozzunk: Isten adjon az elhunytaknak örök nyugodalmat, az élőket pedig áldja meg mindkét kezével. Címképünk: Raffaello Santi, Madonna gyermekkel (vázlat a Madonna gránátalmával című művéhez). Krétarajz, 41.8 X 29.8 cm. Bécs, Albertina. Raffaello Santi 1483. III. hó 28-án (vagy IV. hó 6- án) született Urbinóban. "Ritkaság, ha egy művész hírneve az évszázadok során semmit sem veszít fényéből. Raffaello csillaga változatlan erősséggel világított az európai művészet stílus korszakain át. Életművében a tökéletességnek olyan fokára jutott el, amire csak az ókori művészet legnagyobbjai szolgáltatnak példát." * A MAGYAR ANYÁKRA EMLÉKEZÜNK ebben a hónapban. A köszönet és hála érzésével gondolunk rájuk, mert az ő szeretetük tartja össze a magyar családokat és gondoskodásuk nyomán nőnek fel az új generációk. Nélkülük nem lenne magyar jövő és nem bízhatnánk a nemzet fennmaradásában. Isten óvja és áldja meg a magyar anyákat. ILLÉS SÁNDOR: ANYÁK NAPJA Hiába is lenne sok színes ceruzám, aranytintám, égszínkék papírom, piros csíkkal szegélyezett kovertám, mint a költőnek, nem tudnám már elküldeni a mamához írt levelem. Nem panaszolhatom el Neki sok torkot szorító gyötrelmemet, nem futhatok hozzá, hogy a kezét fogva megnyugodjam, amikor szomorúság mardos, vagy kudarcok kínoznak. Ilyenkor, anyák napján, mindig szíven üt a komor valóság: elment már a mama. De azért mégsem érzem magam árvának, mert tudom, hogy a szívemben örökre itt maradt. Egy anya sosem halhat meg, gyermekeiben él tovább, őz szeme az égből néz ránk és simogató kezét mindig érezzük. Felrémlik előttünk olykor aggódó arca is, felhős homloka, ahogy betegágyunk fölé hajolt gyermekkorunkban, érezzük ilyenkor tenyerének gyógyító simítását is a homlokunkon. Hát ellehet ezt egyáltalán felejteni? Én gyakran kimondom hangosan is, ha valami gyötör, vagy úgy érzem, megaláztatás ért: Mama! Azt mondják a nyelvészek és vallják a költők is hittel: nincs ennél szebb magyar szavunk. Édesanya. Anya. Mama. Gondolom sokmillió gyermek kimondja, hiszen a világ minden nyelvén sokhúrú muzsika, minden nyelven a legszebb szó. Áhítata van. Hallatára én mindig illatos szélben hajladozó kerti virágokat látok, s azt a kertet is elém varázsolja, amelyet Ő gondozott, öntözött szorgalmas kezével, napi munka után, hogy valami szépség is legyen az életében. Jácintok, tulipánok, rezedák, árvácskák színes szeme mosolygott Rá, s ő visszanevetett rájuk. Úgy látom magam előtt ma is, ahogy hajladozik, gyomlál közöttük, meg úgy, ahogy nagy csokor virággal közeledik felém, aztán úgy is, hogy kitárja a karját. Meg ezerféleképpen látom a mamát! Amikor otthon járok, abban a régi házban, ahol felnevelt, s amelyet már régen mások laknak, idegenek, akkor mindig találkozom a mamával. Elég, ha csak egy pillanatra megállók az udvar végében, s kitekintek a kertbe, oda képzelem őt, a léptei által kitaposott gyalogúira. Azon vitte szaporán hátán a kosarat, hogy zöldet tépjen a malacoknak, libáknak, kacsáknak. Hordta be a salátát, vitte ki a palántát. Élnek még az ő leandereiből szaporított virágok, leandercserjék sokasága virágzik a kisház ablaka alatt, elnézem a pince grádicsát, a kamra tenyerétől kifényesedett kilincsét, a gangot, amelyet minden nap felmosott, feltekintek a magasba, a tetőn tollászkodó galambok talán még emlékeznek Rá, ő szórta ki nekik minden nap a szemet. Régi fák mohos törzsét simogatom meg lopva: közöttük járt valaha. Az a régi
