Amerikai Magyar Újság, 2001 (37. évfolyam, 1-12. szám)

2001-05-01 / 5. szám

2001. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 diófa a kút mellett már nem él. Kivágták. Most fáj a hiánya. A mama miatt. Amikor eltávoztam abból a régi házból, a sarkon mindig visszatekintek. Ott állt mindig a kiska­puban, tekintetével távozásom kísérve, kezét a szeme fölé emelte, hogy jobban lásson, vagy hogy a könnyeit törölje? Már réges-régen senki sem áll abban a kiskapuban, de én azt a házat mégis mindig úgy lá­tom: a mamával. És arra gondolok ma, anyák napján, hány ilyen kis parasztházba vagy városi lakásba várják haza az anyák a gyermeküket. Meg­gyötörtek, az álmatlanul virrasztók, az elfáradtak, a magányosan, kis nyugdíjukból élők, a szomorú, ki­apadt könnyű anyák, a megkeseredtek. Várják, hogy nyílik majd az ajtó, vagy felberreg a telefon és jelent­kezik a gyermek hangja. A szomszéd városból, vagy csak innen, a másik kerületből, ahonnan már évek óta nem talál haza. Istenem, hány ajtó marad csukva, mert nem jelentkezik az, akinek betegágya fölé oly féltő gonddal hajolt valaha az a magányos öreg­asszony, aki most egyedül maradt. Legyen a gyermeki szeretet napja ez a mai és ne maradjon virág és ölelés nélkül egy édesanya se a világon. Akik pedig már nem mehetnek haza, a mamához, azok ma idézzék maguk elé a szívükben élő alakját és mondják ki lágyan a nevét, mert nincs ennél szebb szó. Édesanya. Illatos szélben imbolygó kerti virágok ők. Legyen áldott ez a vasárnap, a róluk való megem­lékezés napja. LÁNGI A. MÁRIA ÉDESANYÁM MOSOLYA... Ha azt a szót kiejtjük "Édesanyám", szívünket- lelkünket melegség önti el. Fogalom lesz az egész lénye, amely a szeretetet, önzetlenséget és az önfeláldozást hordozza magában. Virágos leikéből, már a bölcsőmbe szőtte a takarót. Altató dalával őrködött az álmaim felett. Mikor először néztem bele a világba az ő mosolya ragyogta be csöppnyi életemet. - Első gügyögésemnél az Ő neve hangzott el és Ő vigyázta első tipegésemet e földön. Értelmem nyiladozása drága arcát rögzítette a lelkembe. A betegágyamnál virrasztón, lázrózsáimat könnyeivel hűtötte le. Imádságaival elűzte a bújkáló halált és minden erejével az életemért küzdött. Örökségül adta a szép magyar nyelvet, melyen elhangzik majd utolsó szavam is. - Megtanított imád­kozni és az Istenben hinni. Kisiskolás koromban, mindig a kapuig kísért és csókjával áldotta meg a napomat. Diákkoromban, amikor elszakadtam otthon­ról, minden gondolata én voltam és küldte utánam csomagjaiban a szívét is. Mikor nagylány lettem a tisztességre, sze­rénységre nevelt és megmutatta a tiszta erkölcs mere­dek útját. Örömében megsíratott, amikor férjhez mentem és tisztelte azt a fiút, akivel megosztotta a sze- retetét. Kiléptem az életbe a szülői házból, akkor is a kapuig kísért és szótlanul hullottak a könnyei. Távolról már csak a zsebkendőjét láttam, ahogy szemét töröl- gette... A háború megpróbáltatásában büszkén viselte a sorsát. Édesapám szenvedése miatti mélységes fáj­dalmát csak kisírt szeme árulta el. A gyászban, a magányban is sugározta a vigaszt, az erőt és mindenen áttört a mosolya. Ha a messzeségből hazaérkeztem, órák hosszat várt a kiskapuban. Ezt a képet a lelkemben az elszaladt évek naggyá és felejthetetlen emlékké tet­ték. Még halálos beteg volt, de ha reggel kinyitotta a szemét, kedvesen mosolygott rám, felülemelkedve az elmúláson is. Közeledett a vég, amikor hazavittem kicsi falujába, ahová vágyott és ahol eltelt az élete... Akkor beszéltem Vele utoljára. Ágyban feküdt és már búcsú­zott tőlem. Álltam az ágy végénél és zokogva hallgattam halk, már messziről jövő hangját.- Tudtam - sosem hallhatom többé! Mikor fölé hajoltam a fiatalkori mosolyát láttam, láz rózsás arcán. Utolsó erejével is áldásra emelte kezét, ahogy elbocsá­tott. Ezt követően már csak a végtisztességen ta­lálkoztam Édesanyámmal. A csupa virág ravatalon, összeolvadt a teste-lelke a virágokkal. Mikor leborul­tam Hozzá, nem láttam mást csak megfagyott, örök mosolyát... A gyöngyvirágot szerette a legjobban. Anyák napján mindig repülővel küldtem a messzeségből, ked­venc virágait. - Sok év elrohant azóta, de ha gyöngyvirá­got látok, az ő mosolya sugárzik felém az égi-messzesé- gen át és áthatja az egész lelkemet. Virágos leikéből, amit nekem hagyott, az a sze­retet, a becsület az Isten és a Haza szeretete. Áldani tu­dom, haló porában is. Ilyenkor Anyák napján, Szeretném átölelni a Magyar Anyákat a küzdelmükért, a szenvedésükért és hősies helytállásukért! A jövendő anyákat és lányokat az Isten gonviselésére bízni, hogy a szívük teljék meg világossággal, magyar öntudattal és vágyakozással a tiszta, családi erkölcs felé! Ismerjék fel és higgyenek ab­ban, hogy bennük rejlik a jövő, hogy megmentsék ezt a fogyó Nemzetet! Köszönet mindazoknak, akik színvonalas munkájukkal, anyagi támogatásukkal segítik a lap folyamatos megjelenését!

Next

/
Oldalképek
Tartalom