Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-12-01 / 12. szám
2000. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 ANGYALFÖLDI JÉZUSKA Az ócskásüzlet tulajdonosa bizonyára a főváros egyik legboldogtalanabb embere volt, mikor a Kurta-fiú rányitotta az ajtót. Hópelyhek táncoltak az angyalföldi utcán, túl a bolt kirakatának üvegén. A kirakatban csupa olcsó kacat: vakuló kis tükrök, ötvenéves fényképezőmasinák, rég elhalt férfiak sétabotjai, filléres virágvázák, s középen a kincstár: fakult kék bársonyon néhány öreg, ketyegő, mellényzsebbe való óra. Elég sokan jöttek be az üzletbe, sokan vásároltak ezt-amazt azon a napon. Kevéspénzű napszámos-családoknak is kijár a karácsonyi gyertyagyújtás és a hozzátartozó öröm. A szenteste forró boldogsága dobogtatja a gyermekszíveket, ragyogó gyermekszemek segítenek melegíteni a nagyon kevés tüzelővel megrakott pkéh-kályhát. Csak az ócskás maradt boldogtalan. Senkije sincs az égvilágon. Ma éppoly szomorúan bújik hideg ágyába, mint tegnap, vagy az esztendő bármelyik napján. Valamikor az ő otthonát is telemuzsikálta a kacagás, öröm, lárma. Mindebből csak a kis kopott üzlet maradt meg ~ és a magány. És valami súlyos, néha alig-alig elviselhető fájdalom a szíve körül, különösen ilyen, szentestéket megelőző havas, sötétedő délutánokon. A boltba senki sem jött már ily későn. Egyedül az a kisfiú, aki már félórája nyomkodta az orrocskáját a kirakat üvegéhez. Bátortalanul nyitotta be az ajtót. Nyomában a téli utca is belépett néhány hópehellyel. Kevés szél is benyomakodott és meglengette a kirakatot megvilágító gyertya lángját.-Hamar csukd be az ajtót gyermekem, kevés a tüzelőm — no és mit akarsz, kedves fiacskám? A gyerek olcsó ruhájáról szegénység áradt. Nem volt se kesztyűje, se nyaksálja, de még sapkája sem. Angyalföldi csemete a javából...-Bácsi kérem... meg szeretném vanni azt az órát... a középsőt... amelyik fényes... ezt itt — nyögte a didergő kisfiú, és kékrefázott mutatóujjával az óra felé bökött. — Tetszik tudni bácsi, az én mamám nem régen halt meg, a papám mindent eladott, hogy pénzt szerezzen a temetésre... eladta az óráját is. A papának azóta nincs órája. Gondoltam, legyen a papának egy órája! Jól jár ez az óra, bácsi kérem?-Persze, hogy jól jár! Dehát... mennyi pénzed van, fiacskám? Nem olcsó dolog ilyen pompás, duplafedelű nikkelóra! —Minden pénzemet kiszedtem a szerencsemalacból, abba szoktam belegyűjteni, ha kapok valakitől valamit. Itt van... Zsebkendőjéből marékra való filléreseket rázot a pultra. Az ócskás hol a gyereket, hol az órát, hol azt a néhány fillért bámulta sokáig. —Mi., a... neved, fiam?-Az én nevem Kurta Jancsi. Az Üteg utcából. Elég... ennyi, bácsi kérem... az óráért?—Hm, hm, magam se tudom...-Ha nem volna elég, van ám más mindenfélém is - - bátorkodott neki a gyerek. Kirakta a pultra kicsi zsebkését, valami fogófélét, meg egy kis kerek, lapos játékot, amelyben kis golyócska futkos, ha a játékot megrázza az ember. Kopott, sokat használt csúzli is elő került, sőt egy tubus ragasztó is. — Bácsi kérem, máma karácsony van! Tetszik tudni.-Hm... persze, hogy elég a pénzed, még vissza is adok belőle — motyogta az ócskás — a többit meg csak rakd vissza a zsebedbe.-Akkor hát legyen szíves becsomagolni az órát valami szép papirosba, bácsi kérem, mert tetszik tudni, máma este mink csak ketten leszünk, a papa meg én, mert az én mamám meszire ment... nagyon messzire... pedig olyan jó volt, amig velünk volt... és van egy kis karácsonyfánk tetszik tudni, csak egy ág, ami leesett egy kocsiról és én felszedtem... és van három tavalyról maradt kicsi vékony gyertyánk is, és tetszik tudni bácsi, a papám azt mondta, hogy velünk lesz ma este a Mama is, csak mi nem látjuk, mert mi sosem fogjuk látni többé, pedig kár, mert a Mama mindig szép papírokba szokta csomagolni az ajándékokat... -Miért sír a bácsi? —Hi-hideg van, kisfiam — nagyon hideg van! Te nem érzed, mert a mamád veled van, most is a kezedet fogja, melegség árad a szívéből... csak éppen nem... látod — én sem látom a mamámat, senkimet, mégis milyen leheletmeleg lett hirtelen... no, elég szép a csomagod?-Juj, mintha a Mama csinálta volna... —Itt a visszajáró pénzed — motyogta az ócskás, és visszacsördített négy fillért. Tiéd az óra, és mond meg az apádnak... Hatalmas zakatolással tömte a maradék pár fillért egy Noé-korabeli pénzmasinába. — Mond meg... A fiú azonban már nem volt a boltban. Elszaladt a csomagjával. Az ócskás a kirakatsarokból figyelt utána, amig el nem tűnt egyik utcasarok mögött a kéklő félhomályban. — Zárunk - motyogta, miközben ráfordította a zárat az utcaajtóra, a már hűlőben lévő kályha csövére ölelte rá a tenyerét, aztán eloltotta a kirakati gyertyát is, végül hümmögve, fejét ingatva vonult vissza a bolt végéből leválasztott kis szobájába, amelynek ajtaján jókora tábla volt IRODA felirattal. Leült egyetlen ódon karosszékében, és elkezdett gondolkozni saját, régi szentestéiről, mikor még emberek mozogtak körülötte, emberek, akiket oly nagyon szeretett. Ki meghalt már régen, ki nem halt meg, csak elhagyta. Elhagyták. Elfelejtették. Senki sem hívja már terített asztalhoz, jól fűtött szobába, karácsonyfához. Gyerekei felnőttek, szétszéledtek, egyiket-másikat elvitte a háború, ki meg elvándorolt idegen földre, néha, de egyre ritkábban levelet,
