Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. október 3. (átvitt, túlzó) Olyan nagyfokú (kellemes érzés), amilyet csak egészen ritka, kivételes esetben érez az ember, csodálatos, rendkívüli. Persze, nem volt ő mindig öreg, se gyámoltalan. Volt ő fiatal, “jóképű”, ahogy az egyik szemtanú, a hajdani fiatal lány emlékezetében megjelenik. A cikkíró siet hozzátenni “ez némi derültséget keltett a teremben ”. Dudás készült a tettére. A laktanya előtt géppuskaállásokat alakíttatott ki. A laktanya ablakaiba felfegyverzett katonákat rendelt, “zöld ávós” határőröket, katonai szolgálatukat teljesítő fiatal fiúkat. Barbár ellenség készült vajon ostromra a mosonmagyaróvári határőrlaktanya ellen? Aliig felfegyverzett, idegen harcosok? Nem. Gyerekek közeledtek. Fiatal emberek. Gimnazisták, a mezőgazdasági akadémia hallgatói. S a hozzájuk csapódó, a Műfémben, a Timföldgyárban, a “Kühnében” éppen nem dolgozó emberek. Háziasszonyok, akik a rántásukat hagyták odaégni, mert meghallották az énekszót, hiszen futótűzként terjedt a hír a városban, hogy a diákok leverik a vörös csillagot a tanácsházáról, a pártházról. Mert csodás, rendkívüli érzés volt (lásd az Értelmező szótár fentebb idézett szócikkének 3. pontját), lelkesítő együtt menni a többi emberrel a csípős őszben, énekelni, hogy Hazádnak rendületlenül..., és azt hinni, itt a szabadság, ha leverjük a vörös csillagot, nem látjuk soha többé. Dudás nagyon is e világi tekintettel nézte a géppuskaállásokat, nézte, amint a szeme láttára szakadt véres húscsomóvá, veszíti el kezét, lábát, hal meg a sok kipirult arcú, lelkes, a szabadságot éltető ember. Mosonmagyaróvári vagyok. Iskolatársaim, pajtásaim haltak meg, rokkantak meg, lelkileg is, egy egész város, ennek a gyámoltalannak látszó embernek egy intésére. S hogy bátor? Ki tudja, hogyan, de mindenki rögtön megtudta, mi történt. A határőrlaktanya nem a város közepén volt. Mégis, egy pillanat alatt, mindenki tudta. Anyák, apák érkeztek, jajongva, őrjöngve. Hitvesek zokogtak. Mindenki odarohant. A rendőrök is. Nem lőni: segíteni. Megdermedt a lélek. Ötvenkilenc halott. Számo- latlan sebesült. S a bátor Dudás, a túlvilági tekintetű, félelemnélküli parancsnok vajon mit csinált? Megszökött a laktanya hátsó kapuján. Meglógott. “Cseszkóba”, az elvtársaihoz. Beosztottjait, a parancsát teljesítő katonákat meg odadobta a népharagnak. A fényképek bejárták a világsajtót. Évtizeddel később láttam őket, amikor először külföldre mehettem, egy könyvtárban első dolgom volt megnézni, elolvasni, amiről idehaza nem beszélt senki.. A legszőmyübb a csend volt. A némaság. A halottak a temetőbe kerültek. Az élők kórházba, börtönbe. Hosszú éveken át egyetlen mosonmagyaróvári fiút, leányt nem vettek fel egyetemre, főiskolára. Senki nem tiltotta, évtizedeken át, mégsem beszélt erről a napról többé soha senki. Otthon sem. Még álmában sem. Egy város hallgatott, bénultan évtizedeken át, őrizte némán a közös gyászt. Kati Meg az ikertestvére, Piri. Szépek voltak, szőkék. Róza. Lenvirág a szeme. Én a mezőgazdasági technikumba jártam, ő az akadémiára A Népszabadság ünnepi számában a fiatal esztéta, szerencsésebb kor szerencsés gyermeke azt nyilatkozta, hogy "56 neki “üres hely, egy szép fehér lap’’. Ezen ne csodálkozzunk, hisze neki Szent István királyunk “törzsi vezér, aki megszervezte a feudális államot”, s vele az esztétának “abszurd” azonosulni. Arra int a sok külföldi egyetemet megjárt hölgy, hogy “jobb lenne... A magbocsátásra alapozni a nemzeti konszenzust”. “A múltból származó gyűlöleteket továbbcipelni és rárakni a fiatalokra is, hadd nyögjenek alatta: ez nem hagyomány- tisztelet vagy emlékezés, hanem a jelen összerombo- lása. ” Jó. Legyen megbékélés! De mivel békéljünk meg? Negyven éven át itt emberek idegen hatalmat szolgáltak ki. Idegen hatalom parancsára saját véreiket üldözték, gyilkolták. Ebből igen jól megéltek. A gyermekeik is. Ezt másutt, a világon mindenütt, hazaárulásnak nevezik. Nincs olyan civilizáció, amelyik az árulót ne vetné meg Ugyanazok az emberek, akik a diktatúrát gyakorolták, most demokráciáról papolnak. Néznek. Ránk, akik láttuk, hallottuk őket egészen másról beszélni, ugyanilyen hévvel, eltökéltséggel. Nem szégyenkeznek. Azelőtt vörös könyvecskéjük volt, most millióik Mosolyognak. Az ismerős, enyhe, gúnyos félmosoly lebeg az arcukon, a mindig mindent jobban tudók mosolya. Negyven évig néztük. Az ő tekintetük milyen? Ha valaki kimondja az igazságot, az “gyűlölködik”: Bocsássunk meg! De hát mit bocsássunk meg? Hiszen nem követtek el bűnt! A “földöntúli tekintetű” Dudás bűnösnek érzi magát? Nem érzi magát bűnösnek. Nem bánt meg semmit. A többi sem. Helyesen tették, amit tettek. Most is helyesen tesznek mindent. Mindig nekik van igazuk. Voltak itt emberek, akiket megöltek. Másokat földönfutóvá tettek. Volt, akit felakasztottak. Volt, aki akasztott. Más beállt pufajkásnak, mert őt ugyan nem lőtték, de neki, fiatal fiú létére, volt életcélja: lőni akart a nép ellenségeire. Rám, rád, ránk. Na és? Beállt, hát beállt! Ha lőtt, hát lőtt, kit izgat? Régen volt már. Az ifjú esztéta nem akar nyögni az emlékek súlya alatt. Nem lehet folyton a múltat emlegetni! Ölelje át egymást gyilkos és áldozat. Felejtsen! “Legjobb a részeg álom, a fövenyen. ” Kati, Róza, Jóska, Gábor. Valamennyi fiú és leány. A maguk idejében ők is “maifiatalok” voltak. Negvvenhá-
