Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám
2000. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 19 rom éve halottak. Fejfájukon évszám: 1956 A csend a közös bűn csendje volt. Hiszen mi voltunk a bűnösök, a fasiszták, az ellenforradalmi csürhe, az akasztófára valók, akik felmertek vonulni ellenük. Szabadság? Függetlenség? Isten, áldd meg a magyart? Hiszen ök jobban tudják, helyettünk is tudják, mi kell nekünk. S ez ma sincs másképpen. Most is ök tudják jobban, mi szokás a nyugati demokráciákban, kioktatnak, hogyan működik a fejlett nyugati parlament, valamennyi olyan fenkölt, amikor a jogállamról szaval, mint egy angol lord, a kék vérével, csak ne adja Isten, hogy bekapcsolva maradjon a mikrofon, mert akkor kicsordul a kloáka. Mindig pontosan tudják, hogy ki a fasiszta. Ezer- kilencszázötvenhatban és utána évtizedekig fasiszta volt mindenki, aki nem akarta őket, és fasiszta most is, aki nem őket akarja. S hallom, hogy most kivájnák Nagy Imrét a sírjából. Vállalnák. Ugyan, hogy került Nagy Imre a gödörbe, dróttal hátrakötözött kézzel, arccal lefelé? A gyilkosé az áldozat? Hogy írta Ady Endre? “S mi egykor bánat volt, az ma komédia ”, Elképzelhető, hogy a negyvenes években a nácipárt reformnáci, demokrata szocialista vagy valami más néven megmaradjon a politikai életben, kritizáljon és kinyilatkoztasson, mindazok után, amit ideológiája jegyében elkövetett? Elképzelhető, hogy kenetes hangok azt mondták volna a háború után, ne romboljuk a jelent az emlékezéssel? Ne gyűlölködjünk, történt, ami történt? Az akkori Nyugat-Németországban 1966-ig nyolcvanhatezer náci bűnöst ítéltek el. Nyolcvanhatezerszer hangzott el, hogy bűnt követtek el. Szolzsenyicin így ír erről: “Ha hallgatunk a bűnről, ha öntestünkkel óvjuk, nehogy valamit is látni lehessen belőle - tenyésztjük a bűnt, a bűn ezerszeres termést hoz a jövőben. Ha nem büntetjük meg, még csak megsem rójuk a gonosztevőket, nemcsak hitvány öregségüket oltalmazzuk, hanem egyben kirántjuk az alapot, melyre az új generáció jogtudata épülhetne. A fiatalok ezért lesznek “közömbösek ”... Azt szűrik le tanulságul, hogy a hitványság sohasem nyeri el büntetését e földön, ellenkezőleg, gazdagságot hoz. Szörnyű lesz egy ilyen orszgban élni! ” • Szörnyű egy ilyen országban élni. Dudás, a tömeggyilkos tekintete 'földöntúli’’, írja a Népszabadság 1999. október 22-én A tanuk meg összevissza beszélnek. Egyikük azt mondja: a jobb kezével intett, A másik azt, hogy a ballal. Egy nő meg azt mondja, hogy jóképű volt. Hát nem nevetséges? Derül is a terem. És a mi tekintetünk? Milyen a túlélők tekintete? Fázsi Anikó /M N / SAÁRY ÉVA BUJOCSKA A HALALLAL Első megmenekülésemet Kubinyi Feri barátomnak köszönhetem. ‘'Várj még egy percet, mindjárt jövök!” - bíztatással addig szöszmötölt, tett-vett a Pestvidéki Ásványbánya Vállalat Néphadsereg úti irodájában amíg lekéstem randevúmat - a Halállal. Az Astoria-büffé előtt, ahol egyetemista korunkban hétszámra ettük a 70 filléres bablevest, alig tudtunk áttömi az embergyűrűn. Fiatal szabadságharcos földi maradványait szedte össze egy köztisztasági alkalmazott. Orosz tank gázolt keresztül rajta szerdán, október 24-én. A véres cafatok között csodálatos módon teljesen épen maradt a diák- igazolvány. Megtisztogatta a kabátja ujjával, gondosan kisimítgatta, aztán mint valami ünnepi ostyát, felmutatta a tömegnek. A férfiak levették kalapjukat, a nők összetették a kezüket (volt, aki le is térdelt), s először bizonytalanul, majd egyre ércesebben, dacosabban csendült föl a sorsot idéző ének: Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar... A Kossuth térre későn értünk? Későn - már ami a randevút illeti. Egymás után húztak el mellettünk a teherautók: mindegyik magasra púpozva halottakkal. Nagyrészt fegyvertelen asszonyok, gyermekek. A földművelésügyi Minisztérium épülete előtt bokáig tocsogtunk a vérben. Még Budapest ostromakor sem láttam az utcákon ennyi vért, pedig akkor nem sok értéke volt az emberi életnek. Közben újabb és újabb tütető csoportok özönlöttek az Országház elé, s lyukasközepű nemzetiszín zászlóikat megmártották a tócsák bíbor levében. Isszonyuan fölforrósodott a hangulat! Ezek a lucskos lobogók aznap ezreket és ezreket állítottak ismét a forradalom ügye mellé. Akkor kezdőd- tek el az ávós-fogdosások. Az emberek szíve megkérné- nyedett, látásukat elködösítette a harag és bosszú vágya... Most már nem tudom, melyik napon történt. Fegyverrel nem harcoltam, mert fegyverem nem volt (egy-egy szatyor kézigránát ide-odahurcolásával segítettem ki a barátaimat), de majdnem mindenütt jelen voltam, s szabadságharcos csoportokkal néha fölsodródtam vadidegen lakásokba is - ebédre, vacsorára. Senki sem kér
