Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-10-01 / 10. szám
2000. október AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 rek ezreit küldte a pusztulásba, vagy örök életre szóló testi nyomorúságba, saját hatalma roncsainak megmentése érdekében. De győzött-e valaha is az önkény, sikerült-e valaha is bárkinek visszatartani a történelem folyton előremozgó kerekét? Nem sikerült, legfeljebb ideig-óráig. Gyermekek, asszonyok, diákok, munkások és katonák vérét kívánta telhetetlenségük és fanatikus hatalomszom- juk, semmi sem volt drága számukra pozíciójuk megtartásáért. S a nép fogcsikorgatva, könnyel a szemében, kemény haraggal a szívében — áldozott. Áldozott, mert úgy érezte, inkább a vére, mint továbbra is a szolgaság, inkább a halál, mint a nemzet becsületének elvesztése. Ezek a szánalmas hatalomféltők, a történelem szemétdombjára hajított hazaárulók, fasiszta csőcseléknek merték nevezni a szabadságharcosokat, ellenforradalmi puccsnak a nép szent szabadságharcát és forradalmát. Becsmérelni merészelték azt, ami a magyar történelem könyvébe arany betűkkel fogunk beírni, amit évszázadok múlva is nemzeti ünnepként fog megülni a magyarság. Nem! A mi népünk nem fasizmust akar. Nem akarja az egyik klikk önkényét a másik klikk önkényére váltani. (...) A mi népünk azt akarja, hogy független, önálló legyen, hogy saját maga határozhassa meg, mi a helyes s mi a célszerű, kivel barátkozzon és kivel kereskedjen. Azt akarja, hogy a barátság ürügyén soha többé ne rabolhassák ki nemzeti kincseit, hogy ne dogmává kövesedett évszázados tételek határozzák meg mai életét. Azt követeli, hogy tartsák be a békeszerződést, s ne merészeljenek továbbra is idegen csapatokat a nyakán tartani, akiket etetni, eltartani kelljen. Emberibb életet követel, azt, hogy ne legyenek elvtárs-urak, akik tíz-huszezer forintot zsebrevágva gyerekes naívsággal tanítgatják a népet hat-hétszáz forintból megélni. Azt akarja (...), hogy a normákat azonnal töröljék el, s ne sanyargassák különféle külcsönökkel, adókkal és egyebekkel, amelyek az amúgy is kicsinyke fizetésének 15-20 szálakékától megfosztják. Nem akar óriásra duzzadt hadsereget és AVH-t magakörül látni, mert békét akar, s békében nincs szüksége háborús létszámú fegyveres erőkre. Megköveteli a legelemibb emberi szabadságjogokat, azokat, amelyekért már Petőfi, Táncsics és Vasvári is harcbaszálltak, vallás, sajtó és gyülekezési szabadságot, a szabad választásokat a népképviselet szerveibe. A kultúra minden területén ismét az embert akarja a központban látni, s nem hamis százalékokat, adatokat, kisisteneket tömjénező förmedvé- nyeket. Egyszóval azt akarja, amit éveken keresztül ígér tek neki: emberi életet, szépséget, szabadságot, függetlenséget. Ma már bátran elmondhatjuk: a szent, a nemes és dicső nemzeti szabadságharc győzött. Győzött, mégha nem is minden miniszteri székben az ül, akit a népakarat odakíván. Győzött, mégha sok megoldatlan, jogos követelés kielégítésre vár is a nép. Az idegen megszállás véget ér nemsokára. A pa- racsuralmi rendszernek örökre befellegzett. A káderlapok és a titkosrendőrség mámorában örjöngő, becsületes emberek holttestén kánkát járó, népellenes embereknek soha többé nem lesz lehetőségük visszatérni. A fegyverek elhallgattak. A többit már elintézzük békében, fegyverek nélkül. Ezt a harcot pedig soha, soha nem feledjük. A világ és a mi szemünkben nem a nemzet sírja melletti gyászkönny, de a fájdalom ellenére is a megtalált és kivívott szabadságunk feletti örömkönny ül. * /A fenti cikk szerzőjét egy évi, a lap szerkesztőjét nyolc évi börtönre ítélték a kádári véres megtorlások idején./ EGY “ÁRTATLAN” TÖMEGGYILKOS Öreg arc, földöntúli tekintet. Ez a cím olvasható a Népszabadság 1999. október 22-i, ünnepi számában, Ha valaki azt hinné, Szent Ferencről van szó, amint megkapja a stigmáit, netán Szent Péterről, Róma ege alatt, amikor a Quo vadis? felhangzott, téved Dudásról van szó. A mosonmagyaróvári tömeggyilkosról. Öregember. Remeg a keze Az a kéz, amelynek intésére megszólaltak a géppisztolyok, a golyószórók Robbantak a robbanófejek. Pislog. Rosszul hall Vagy nem akar hallani Öregember a vádlottak padján. Az öreg mindig esendő. Ez is itt. “Apró öregember”. Gyönge az istenadta: kiskatona viszi utána a táskáját. Az öregember mindig gyámoltalan. Miért nem hagyják békén? Dudás szemében nincs félelem, írja a cikk szerzője. Ezerkilencszázötvenhat október 26-án se volt. Bátran lövetett. Bele, a fegyvertelen emberekbe. A cikkíró fontosnak tartja leszögezni: “Dudás szemében most sem láttam félelmet. ” “Földöntúli” a tekintete. Felütöttem az Értelmező szótárt: Földöntúli mn: 1. (A vallásos hit, elképzelés szerint) olyan (dolog), amely nem a földön, hanem a mennyben, az égben van, a földi élet után következik 2. (átvitt, válogatott) Különlegessége, különleges finomsága, átszellemült volta miatt az elképzelt égihez, mennyeihez, s sírontúlihoz hasonlónak tekintett.
