Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-09-01 / 9. szám
14 AAMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. szeptember írásában megjegyzi, kevéssé tehetséges, de szerencsés társai zsíros parókiákon „növesztik hasukat a vörös cingulus alá". Nem törődik velük és esküjéhez híven végzi Istentől kapott feladatát, mint a szegény nép ugyanolyan szegény papja, akit a felbecsülhetetlen értékű magyar misszió munkája éltet. Közben jön a háború, a még nagyobb nyomorúság, egyre több a hősi halott, egyre több hadirokkant támolyog haza a falujukba. Sokat töpreng, mielőtt megkísérli, hogy vigasztalást adjon a betegeknek, nyomorékoknak és szűkölködők- nek. Végül rájön egy alapvetően fontos dologra, mely életbölcseletévé válik. Igaz, hogy felismerésének, aminek hangot ad, az eredménye, hogy egyházi elöljárói és a hivatalosak kellemetlenkedése egyre nagyobb súllyal nehezedik a vállaira. Azonban nem hátrál és egészen őszintén beszél erről az „Isten igájában” nagyszerű soraiban. .....Akkor tántorodtam meg, amikor a diadalmas, küzdő, szenvedő egyház mellett meg kellett ismernem a politikai egyházat is, mely a rohamok élére áll és Isten országának tekintélyével szentesíti nemzetek elpusztítását. Mert azon a napon, mikor a gyűlölet paroxiz- musával egymásnak rohantak, valaki ellopta a földről az igazi evangéliumot. A front megölte a ideológiát bennem, a front mögötti szenvedés pedig feltámasztotta az embert. Harminc esztendeig kellett élnem, amíg megtudtam, mit rejt ez a szó: Ember. Eddig Istent hirdettem az embereknek, de megfordult a mindenség törvénye: ettől az órától az embert kell hirdetni a Jóistennek, hogy könyörüljön rajta..." Őszinte kiábrándulás ez, amit 1916-ban a románok rablóhadjárata csak fokoz, majd mindezt betetőzi a Károlyi kormány hazaárulása két évvel később. Az idegen uralom alatt megérzi, hogy valami véget ért és ezzel az eddigi feladata is, mert megkötötték a kezét, tehát nem akarja becstelennek látni magát, hogy a reverenda és a karing csak foglalkozást jelentsen, nem pedig hivatást. Mint maga mondja, nincs semmi szüksége arra, hogy „ unokahúgának " nevezett ágyas-házvezetőnőt tartson és két ártatlan kicsi gyerekével odaálljon püspöke elé, mondván: „Püspök atyám, ez a fiam meg a kislányom. Csókoljatok kezet a püspök bácsinak”. Nem! Inkább leteszi a reverendát 1919- ben és feleségül veszi, akit Isten élettársul rendelt neki. Bensőséges szépséggel beszél erről, mikor Ilonkáról, későbbi feleségéről ír. Ez már nem széppróza, hanem tökéletes líra: „...tudom, hogy régtől ismerjük egymást. Minek beszélgessünk. Egyazon földből valók vagyunk, s az én népem küldötte őt nekem... A menekültek hálája ő, kik jóságomért vele akarnak megajándékozni. Minden ember simított rajta, hogy szép legyen, az illatos havasok megcsípték az arcát, hogy piros legyen, a föld dédelgette, hogy az élet termőága maradjon, a mi madaraink szárnya védte őt az esőtől, naptól, amíg hozzám jött és a füvek letörölték kis lábáról az úti port, hajába illatos tűlevelek hullottak, amikor az öreg fenyők megáldották... Polgári életében nem riad vissza a legnehezebb fizikai munkától sem. Túrja a földet, majd molnár lesz a Küküllő mentén. Közben tanulja történelmünket, mert szentül hiszi, hogy ez az élet tanítója. Ezáltal ismeri fel a tragikus magyar sorsot. A közönség 1924-ben figyel fel tehetségére, egyidőben a hivatalos irodalommal együtt. Ekkor jelenik meg a „Jézusfaragó ember" nagyszerű elbeszélés-sorozata. Ezt 1928-ban a „Sibói bölény" követi, melyben a fajtáját féltő Wesselényi Miklós sorsán át mutatja meg nemcsak Erdély, hanem az egyetemes magyar lélek mélységét is. Ennek során klasszikus szépségű, irodalmunkban kevés művel összehasonlítható párbeszédbe sűríti ezt, mikor a súlyos beteg király, II. József elmondja a halálhoz hasonlító orvosának, hogy saját szemével látta Erdélyben jártakor az Olmiitzben raboskodó Wesselényi óriássá növekedett árnyképét a hegyek felett, amint két kisfiának koporsóját vitte a hóna alatt. Azóta kísérti ez a látvány. Megkérdezi hát a tudós doktort, hogy mi a véleménye erről a primitív „babonáról”? ..... Téved felség! Nem babona, önámítás, vagy szemfényvesztés... Csodálatos ország ez. Bizonyára látta Felséged a Nagyalföl- dön a délibábot, amely a rekkenő, átfűtött levegőbe mesevárosokat épít. Itt az éjszakának is délibábja van. Most a neve koporsós ember. Csatasíkon a vér délibábját látják. A vérfüggönyön át nézők a fellegek között dúló csatákat szemmel látják, zaját hallják és a lehulló vér mérges sebeket ejt a magyarok bőrén. En láttam már ilyen sebeket. Valóságos stigmák. Krónikáik tele vannak ilyen csodás esetekkel. Az őrtálló katona fején lobot vet a föveg, vérrel ragasztott várfalak épülnek, ott van a székelyek Csaba útja, a hajnalmadár várás... gazdag legendák egész sora... Igazi délibáb nemzet, délibáb történelemmel... Nekem tudományos érdekesség, nekik szent valóság. Ezekben élnek, ezekért meghalnak. A császár felcsattant. — Szerencsére nem lehet igaz amiket mond. Elgondolni is rettenetes, hogy egy nemzet és ország sorsát délibábok szabják meg, fantomok uralkodjanak. Az égből, könnyből, szenvedésből poézist csinálni ahelyett, hogy hideg aggyal megszüntetnék. .. Lehetetlen, hogy a Kárpátok hegykoszorúja alatt vakok daloljanak és álmokat hajhásszanak, amikor világok készülnek összeroppanni felettünk. Világok, melyek birodal-. makat temetnek maguk alá. Hát csak ennyi az ezer esztendővel dicsekvő magyarok tapasztalata? Ön tudós doktor, nem tudná megmondani, hogy medtjig marad gyermek egy nép?
