Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-09-01 / 9. szám
2000. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 13 FÁY ISTVÁN SZÉKELY REGŐS Tíz évvel ezelőtt emlékeztem meg Nyíró Józsefről, születése századik évfordulója alkalmából. Most szükségesnek látom, hogy újra beszéljek róla, mivel Erdélyben a „dákoromán ” rögeszme megszállottái demokratikus álarc mögül igyekeznek minden eszközzel megsemmisíteni a magyar múltat és ősi kultúránkat, a román-magyar „alapszerződés” ellenére is. Ezért vált időszerűvé, hogy újra méltassam szépprózánk e nagy mesterét, aki fajtája történelmét, hagyományait, törhetetlen gerincét és szülőföldje minden szépségét bemutatta életművében. Annál inkább időszerű beszélni róla, mert Magyar- országon 1990 óta már a harmadik „demokratikus” rendszer ígéri a megváltást, de nagy írónk műveiből mindössze néhányat adtak még ki, rendkívül csekély példányszámban. így eddig meg nem jelent műveit kizárólag antikváriumokban lehet megtalálni, ha egyáltalán van belőlük. Pedig soha olyan nagy szükség nem volt rájuk, mint hazánknak az üzletre épített új rendje idején, hogy testvéreink százezreit megerősítse jövőnkbe vetett rendületlen hitével. Irásművészete a magyarázat erre, mert nemcsak tematikája, mélységes emberi magatartása és következetes magyarsága az oka ennek, hanem nyelvének páratlan szépsége. Valami különös íz és illat, mely áthatotta az őseitől örökölt idióma tisztaságát. Stílusa éppen olyan, mint a Székelyföld borvíz forrásaié, melyekkel a vándor csaknem kilométerenként találkozik és jéghideg, tiszta vizével akkor oltja szomját, mikor éppen szükség van rá. Isten különös ajándéka, mikor egy népnek olyan nagy mesemondót, vagy inkább tanítót ad, mint ő volt, akinek a lábaihoz ma is szépet-váró szemekkel telepszünk le, ha nagyon elfárasztanak életünk gondjai, hogy csodálatos szavait hallhassuk, akár Erdély történelmének nagy napjairól, akár a földet túró, de égre tekintő ősök véres verejtékkel megkeresett mindennapi kenyeréről beszél. Mielőtt azonban életét és műveit ismertetném, néhány szóval be kell mutatnom a földet, mely gyökerének tápot adott és a kort, valamint a társakat, akikkel idegen járom alatt nyögő fajtájának évszázadokba nyúló kultúráját gyarapította. Erdély, pontosabban a Székelyföld, melynek szellemét örökölte, vértől áztatott föld, ami fölött Csaba királyfi őrködik seregével. Ez a tudat adja meg azt a páratlan színt és hangot, melyre a hely szelleme, a „genius loci" képes csak, hogy megajándékozza az erre elhivatottakat. Harmincegy éves a trianoni békediktátum idején, történelmünk legszomorúbb esztendejében. Egyetlen lehetőség fennmaradásunkra az anyanyelv, mely kortársa, Reményik Sándor szerint a „végsőmenedékünk". Nem haboznak hát az írástudók és élnek a lehetőséggel, melyet az új urak nem tudtak még elvenni tőlük. Művelik az anyanyelvet, írnak, de nemcsak ezt teszik, hanem fajtánk jövőjét és érdekeit szem előtt tartva lerombolják a társadalmi válaszfalakat. Az 1920-1924 között alapított hetilapoknak egyre nagyobb az olvasótáboruk és egyre magasabb A fentieken kívül meg kell említeni még akikről alább emlékezik: „Karácsonyit, Bánffyt, Mokkáit, Gulácsy Irént és Wb.v.v Albertet. Valamennyien Erdély kimagasló szellemei, akik között Nyíró József egyike a legnagyobbaknak. 1889. július 19.-én született Székelyzsomborban, buzgó katolikus, szegény szülőktől. Az elemi iskolát elvégezve Székelyudvarhelyen tanul tovább és nívón írnak munkatársaik. Aztán 1924-ben eljön a magyar irodalomtörténet egyik legnevezetesebb napja, mely kultúránk pirosbetűs ünnepe lett. Báró Kemény János marosvécsi várában Erdély írói és költői megalapítják a Szépmíves Céhet. Teszik ezt anyanyelvűnk művelésének szándékával és közös akarattal. Kik tartoznak közéjük? Mondja ezt el a tanú, a kor egyik legkiválóbb fiatal költője, Dsida Jenő, ahogy a „ Tarkabarka strófák" című ragyogó költeményében leírta. érettségi után Gyulafehérváron kezdi teológiai tanulmányait, melyet a bécsi Pázmáneumban fejez be, ahol 1912-ben szentelik pappá. Csikménaságon mondja első miséjét, majd rövid ideig Nagyszebenben hittanár. Ezután önként vállalja, hogy egy szegény kis székely falu, Kidé lelkipásztora legyen. Özvegy édesanyjával él itt krisztusi szegénységben, de hívei lelkét gazdagítva. Mint egy Reményik, Áprily és Tompa László, s a mindig zsémbes, mindig harapós, mindig teremtő tettekért parázsló öreg harcos, a kajlabajszú Kós és Kuncz, akit korán elvitt a gyászló, s a hullócsillag, Sipos Domokos, Nyíró, Tamási, — még ki fér a listán? Molter, Tabéry, Berde, Bartalis tán. S Kemény János!...a térképen kereszttel jelölik majd hol állt a vécsi vár, s tanítják: itt volt az erdélyi Keszthely és fényt vetett egy elborult, sivár világba. (Kérlek János, ne neheztelj, ha ideírom, amit egy szikár vén székely mondott Rád a fáluvégen: „Báró ugyan, de abbahagyta régen”)
