Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-09-01 / 9. szám
12 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. szeptember FÁBIÁN GYULA ÚJRA EGYÜTT A NAGY CSAPAT Az egész ország kitörő örömmel üdvözölte, hogy megtörtént a nagy összeölelkezés a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) vezetői között. Ki ne felejtsük, hogy az ifjú baloldaliak is sorompóba léptek a két nagy oldalán, és hallatják szavukat. Mondjon le a kormány, mondjanak le miniszterek, holnap akár az ENSZ, vagy ki tudja még ki, hiszen itt vannak ők, biztos támaszuk az MSZP, bár ők csak úgy titkos szövetségesek, de a nagy-baloldali-család tagjai is. Kissé túl radikálisak - annak még nem jött el az ideje - de kell az ő ősi meggyőződésük, hiszen ők még a régi gyakorlatból jobban tudják, hogyan kell elnémítani az osztályellenséget. Valóságos lélektani tanulmány a televízió adásain keresztül látni és megfigyelni, milyen fojtott düh, gyűlölet sugárzik megnyilatkozásaikból, amikor a kormány, vagy a kormányhoz közelálló személyekkel vitába bocsátkoznak. Fensőséges kioktatás részükről minden szó "a nagy szakértelem" szellemében, mert ugyan mit is tudnak "ezek a kezdők", az ő félévszázados gyakorlatukhoz képest. Ebben az országban minden jó, minden előrevivő kezdeményezés az ő nevükhöz fűződik. NATO, hiszen ezt ők akarták, ők készítették elő, egyenesen ők találták ki. EU csatlakozás, nem kétséges, hogy mióta munkálkodnak annak létrejöttén. Belpolitikában a család-támogatás, kizárólag nevükhöz fűződik. Ezeket szemrebbenés nélkül úgy hangsúlyozzák: terveikben mindezek már Marx, Engels, Lenin, Sztálin óta ott szunnyadnak, mindössze az alkalmat várták, hogy beteljesítsék. Nem beszélve arról, hogy mennyit tettek a határainkon kívül élő magyar nemzeti kisebbségért. Se szeri, se száma az ő kezdeményezéseiknek. Mindezekről úgy nyilatkoznak, mintha az ő alapfokú marxista szemináriumokon ezeket oktatták volna a híres szakszervezeti és pártvezetők, akikről elég annyit, hogy nemzetközi tekintélyű nagyvezérük Kádár János Marosvásárhelyen úgy kezdte egyik (egyetlen) alkalommal bölcs elvtársi felszólalását: "Tudomásunk szerint élnek itt magyarok is". Az elmúlt napok egyikén vitapartnerként Tabajdi úr megkísérelte emlékeztetni a nemzetet uralkodásuk legutóbbi négy évének kimagasló eredményeire, amikor is a világon semmit nem tettek a határainkon kívül élő testvéreinkért. Mostanában aztán részükről se eleje, se vége a bírálatnak, a rosszalásnak, az akadékoskodásnak, s ennek vezérszavai: nem úgy kellene, kapkodás jellemzi megfontoltság helyett a próbálkozásokat, gyakorlatlanok a vezetők, s mindezek vége és tanulsága: természetesen a szakértőket (őket) nem kérdezik. Az igazság pedig kegyetlen. Mind a mai napig a volt szocialista országok többségében - ahogyan a szovjet ideológiai akarat vezényelte - másodrendű állampolgárnak számít a magyar nemzeti kisebbség. A Horn kormányzás négy éve alatt nem történt még csak enyhe tiltakozás sem, ha bántás, megkülönböztetés érte az ott élőket, mintha titokban élt volna a sztálini ítélet. A magyar kérdés csak vagonkérdés. Ezért felháborító, amikor napjainkban a hatalmuk idejében meg sem moccanók bírálják erőfeszítéseinket. Minden társadalmi megmozdulásunk, kezdeményezésünk, az állam részéről bármilyen próbálkozás - iskolák támogatása, kihelyezett egyetemi évfolyamok segítése - lekicsinylő kézlegyintéssel elintézett gyakorlatlanságnak minősített erőlködés, bezzeg ők! Ebből a bezzegből annyi igaz, hogy aztán bármilyen siker mutatkozik a kormány, a nemzet erőfeszítése nyomán, ők bejelentik: ezt is mi indítottuk, ez is tőlünk származik. Ilyenkor, ennyi arcátlanság hallatán a gondolkodó emberek háborognak, bosszankodnak, de ez a "nagy-csapat" tagjait nem hozza zavarba. Ők, ahogyan tanulták, begyakorolták hazudnak tovább. Szomorú, de még mindig van kinek. Szemeink előtt zajlik az új egymásrataláltság a szakszervezet és a pártszervezet között. A szemfényvesztés ebben az, hogy egyetlen pillanatra sem távolodtak el egymástól. Együtt privatizáltak a velük szövetséges baloldali ifjúsági szövetség a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) aktivistáival, belőlük nőtt a nemzet fölé az új osztály, a csillagos-madaras gazdasági uralkodók rétege, ahogyan azt éppen a marxista ideológiából kigyógyuló egykori felvilágosultak megfogalmazták. Most a nagy választási harcra szövetkeznek. Nyíltan, nagyhangon, hogy mindenki észrevegye. De tegyenek bármit, hazugság lemezeik lejártak. Mint a régi megszakadt lemezeken a tű ismétli, ismétli a szöveget, egyszer mégis csak észreveszik az emberek és elhallgattatják a lemezjátszót. Elég volt! Egy teljes emberéletre elég. Hazádnak mint egykor, egyhangon, szóban - képben - minden hullámhosz- szon. Az is eszünkbe juthat, éppen mostanában, mikor a Hannoverben zajló világkiállításon népszerű és keresett a magyar pavilon, hogy az első budapesti világbemutatkozót ők torpedózták meg. Kár volna elfelejteni ezt is többi között, mennyi mindennel szégyenítették meg országunkat "a nagy csapat" jelesei, akik lejáratásunk ügyében megtettek minden tőlük telhetőt. Mielőtt ismét zendül a hazug-kórus, hogy újra itt van, újra együtt a "nagy csapat", csak egy pár lapot, néhány bekezdést idézzenek föl történelmünk emlékezetéből olvasóink ezekről a nemzetsírásókról, akik ezreket megöltek, százezreket elüldöztek, milliárdokat elraboltak, és szemérmetlenül abban akarnak tetszelegni: minden "mesebeli jó" tőlük származik. Az átszakadozott ócska gramofonlemezt is megfelelő helyre, a szemétbe szokták dobni, egyszer már a lemezgyártók és politikai lemezlovasok is oda kell kerüljenek "érdemeik" elismeréseképpen. Bácska magyar föld, ne hagyjuk elveszni
