Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-07-01 / 7-8. szám
4 AAMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. júl.- aug. FÁY ISTVÁN AZ ELSŐ MAGYAR SZENT Augusztus 15-én, Nagyboldogasszony napján volt 963 éve, hogy első királyunk, a szentté avatott István elhunyt. 13 évvel ezelőtt a kilencszázötvenedik évfordulóról az egész keresztény világ megemlékezett. Erős hitét bizonyítja, hogy hazánkat a Szűzanyának ajánlotta fel arra kérve, vegye azt oltalmába. Történelmünk vérzivataros századainak túlélése igazolja, hogy Nagyasszonyunk soha nem hagyta el hűséges népét. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a sok viszontagságot átvészelve ma is élünk. Mária Terézia a XVIII. század hetvenes éveinek elején elrendelte nagy elődje, István névnapjának megünneplését. Nem lehet tudni meddig tartott ez a szokás, de nem gondolom, hogy II. József és az őt követő uralkodók idején megemlékeztek róla. 1867 után viszont újra nemzeti ünneppé vált augusztus 20. Különösen a két világháború között, mikor a trianoni tragédia a szent királyra való emlékezést a jövőben való hit és a nemzeti öntudat erőforrásává tette. Ennek központjában a Szent Jobb körmenet állt, melyet a megcsonkítottságában is büszke nemzet páratlan pompával tartott meg. A keleti színek és a történelmi hagyományok e gyönyörű demonstrációján az államfő és az ország első zászlósura, a hercegprímás vezetésével az egész nemzet részt vett, főrendjeikkel, a törvényhozás tagjaival, a honvédséggel, azonkívül az egyes országrészek pompás népviseletébe öltözött képviselőivel együtt, ami külföldi túristák ezreit vonzotta fővárosunkba a kegyelet megnyilvánulásának e nagy ünnepén. Egy pillanatig sem vitás, hogy országalapító királyunk méltó az impozáns megemlékezésre. Államszervező géniusza nélkül fajtánk a honfoglalás után hamarosan elpusztult volna, mint elődjei, a hunok és az avarok. A Kárpát-medence elfoglalását követő első évtizedek a nyugat felé való tájékozódással és felderítésekkel teltek el. Ezek a "kalandozások" azonban nem rablóhadjáratok voltak, mert az ilyesmi népünk karakterétől nagyon távol állt. A nyugati portyázások elkerülhetetlenné tették az ott élőkkel való összecsapásokat, melyek megsemmisítő győzelmei után a német törzsek össefogott ereje először Merseburgnál egy jelentéktelen, majd 955-ben Augsburgnál, a Lech mezején katasztrófális vereséget mért a magyarságra. Ebből vonta le nagy reálpolitikusunk, Géza fejedelem a történelmi tanulságot és ezt adta át fiának, Vajknak, aki felelőssége tudatában, mint hitének harcosa, teljes erejével fogott neki, hogy az országát az európai keresztény nemzetek közösségébe építse be. Mindenekelőtt felismerte, hogy kétfelé - azzaz nyugat és kelet irányában -, képtelenek lennénk adott esetben egyszerre harcolni. Történelmi tapasztalatok viszont azt bizonyították, hogy a veszély kelet felől sokkal nagyobb, tehát ott kell résen lenni. Ugyanakkor a németek felé békés úton is biztosítani lehet hazánk fejlődését. Ezért vette István feleségül II. Henrik (később Szent Henrik) húgát, Gizella hercegnőt. Az ifjú király tisztában volt azzal is: ha nem leszünk a nyugati kultúrközösség tagjai - mely akkor a kereszténységet jelentette -, néhány emberöltő alatt szomszédaink egyesült ereje elpusztítja a mindössze száz éves birodalmat. Ez volt az oka annak, hogy behívta a nyugati szerzeteseket, akik térítésükkel és tanításukkal támaszai lettek a felesége kíséretében érkezett német lovagokkal együtt. A Cluny reform által megtisztult egyház harcosai a XI. században Szent Benedek rendjének szerzetesei voltak, akik hitükért az életüket is bármikor feláldozták. Hűségük és munkásságuk jutalmául, a keresztségben István nevet kapott király hatalmas birtokokat adományozott nekik, főleg a Dunán túlon, melyeknek védelméről is gondoskodott. A fajtáját szerető, hitvalló fejedelem tisztán látta, ha a kereszténység felvételét megfelelő ütemben, zökkenésmentesen akarja végrehajtani, feltétlenül találkozik belső ellenállással és ez sok magyar vérbe fog kerülni. Ez be is következett Koppány, Vata és Ajtony lázadásai alkalmával, akik nemcsak az évszázados, vagy talán évezredes hagyományokat védték, hanem féltették az országot és fajtájukat az idegen hittérítőktől, s lovagoktól. Azonkívül Koppány a régi szokásjogra hivatkozva, mint trónkövetelő lépett fel. István mindezek ismeretében nem magyarázgathatott, mert tisztában volt vele, ha az uralkodó ilyet tesz az gyengeség, vagy habozás jele. Bizonyosan nagy lelki küzdelmei lehettek tudva azt, hogy véreinek ezreit kell feláldoznia a magyarság jövőjének biztosításáért. Ezek után került sor a lázadások vérbe fojtására, pedig azok is csak egy Istenben hittek. Közben legfontosabb államalapító munkája a közigazgatás megszervezése volt, melynek során 39 várispánságot alapított, a későbbi vármegyék elődeit. Asztrik apátot Rómába küldte, hogy a Szentszéktől engedélyt kérjen újabb püspökségek és érsekségek alapítására. II. Szilveszter pápa nem csak engedélyezte ezt, hanem apostoli koronát küldött Istvánnak. Ez volt a legnagyobb jelentőségű elismerés Európa felé, mert a pápa mint "pontifex maximus" e jelképpel a százéves Magyarországot egyenrangúvá tette valamennyi keresztény birodalommal, így hazánk nem lett egyetlen más uralkodó hűbérese sem. A szomszédos országok uralkodói ezek után kénytelenek voltak a döntést elfogadni, mivel a fegyver nélküli pápa kezében volt a félelmetes exkommunikáció joga, amit a döntéseit ellenzőkkel szemben lelkiismerete szerint gyakorolhatott. Istvánt nagy ünnepélyességgel koronázták meg Esztregomban, a királyi székhelyen. Az államszervezés sorsdöntő évei idején mindössze egy komoly támadást kapott hazánk, mikor az egyre szilárduló hatalomra féltékeny II. Konrád császár megtámadta Magyarországot. Vállalkozása azonban teljes kudarccal végződött. A nemzet és egyházépítés nem feledkezett meg az ősi hagyományok beillesztéséről sem a keresztény állam alapjaiba, amennyiben ezek nem ellenkeztek az Anyaszentegyház doktrínáival.
