Amerikai Magyar Újság, 2000 (36. évfolyam, 1-12. szám)
2000-06-01 / 6. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 2000. június "EZ AZ ÚT KI TUDJA MERRE VISZ?..." Júniusi emlékezés Ez történt, az történt, régestelen-régen, de képzeletemben szinte újra élem fiatalságom édes-bús korszakát, letűnt diák évek áldott aranykorát. Évek, évtizedek távlatából nézve, azt az időszakot így visszaidézve, valóban arannyal ért fel minden napja, minden napnak minden "drukkoló" órája. Visszatekintve most "bölcsebb" meglátással, "érettebb" ésszel, még több megbánással, - csak most értékelem a tudás aranyát, tudománygyűjtésnek kincset-érő korát. Csak most értékelem, csak most igazában,- midőn utam nagyrészt már mögöttem hagytam - hogy tanulhattam, tudást is gyűjthettem, - bár bevallom, néha kényszerűn, kelletlen. Kevés, aki joggal eldicsekedhetne, hogy a tanulás volt egyetlen öröme, így adódott aztán - bizony egyre-másra - a következő nap "drukkoló" órája. Záróvizsgák vége, így június tájban, vegyes érzéseket hordozott magában. Vegyes eredménnyel, megkönnyebbült szívvel, Te Deumot zengtünk, hálatelt lélekkel... ... Fel sem fogtuk akkor a búcsú értelmét, régi jó "cimborák" könnytelt ölelését. - Búcsúztunk egymástól, zárda-iskolánktól, Isten Veletek-re kitárt kapujától. Majd felsorakozva, mintegy vezényszóra, "ballagtunk" együtt, "vén diák" módjára. - "Tovább, tovább, tovább," - kicsordult a könnyem... Egy régi június emlékét idézem. Panajothné László Márta * AMERIKAI FIGYELŐ Irodalmi, kulturális, politikai havi folyóirat. Hírek, közlemények, hazai lapszemle. Megjelenik havonta. Előfizetési díj évi 18 dollár. Kérjen mutatványszámot. Cím: P. O. Box 1202, Glendale, CA 91209-1202 "BALLAG MÁR A VÉN DIÁK" Tovább, tovább... Mintha te is ott araszolnál az iskola kőfolyosóján, bal kezed egy vállat szorít, jobbodban virág, s újra meg újra hümmögöd, dúdolod, motyogod a refrént: tovább, tovább... A srác, akit pillantásod keres, semmit sem tud arról, mi vár rá odakint. Tizennégy évesen az ember még nem lát túl az iskolakapun, ha mégis, hát futballpályákban gondolkodik, lányok masniját nézegeti, Mc Donald"s éttermek kirakattükreit. Amit látnia kellene, az most a te agyadban szalad végig: szerelem, pálya, gyötrődés, egy társ, egy igazi, akit talán soha nem talál meg... Tovább, tovább... Állsz az ünneplő hömpölygésben, dauerolt nagymamák, félszeg apukák között. Bódult virágillat, sípolásig gerjesztett mikrofón, két elhadart vers... Hogy elszaladt az a nyolc év! Az a puha kis mancs mintha meg is szorítaná a mutatóujjadat, még mindig alig enged. És most nézd ezt a fiút! Hallgasd hogyan dörmög rád, ha a szemébe nézel... Tovább, tovább... Vajon tudsz-e majd mondani neki valami komolyat, szépet? Valami útravalót? Vagy te is tipródni fogsz, ha megállsz vele szemben, és a tekintetét kéred: Megállsz és tipródni fogsz. Tovább? Tovább. Most te is ott araszolsz a folyosók kövén, de a kezedben már nincsen semmi. Se váll, se virág. Elszaladtak az évek. Valamit mégis mondanod kéne. Hogy vigyázz, fiam, mert odakint az iskolakapu előtt már minden másképp van. Emberek tolonganak, autók rohannak. Vigyázz, fiam, mert már nem foghatom a kezed! De te csak állsz maflán, esetlenül, nézed a kamasz fiút, és közben érzed, szemedből kibuggyan két kövér köny- nycsepp. Az érzelmekkel sem könnyű megbirkózni. /MN/ Pilhál György
