Amerikai Magyar Újság, 1999 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1999-03-01 / 3. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1999. március STIRLING GYÖRGY HAZAÁRULÓK VAGY HŐSÖK?... "Kitaszított kémek" címmel közölt nemrégiben hosszabb cikket a The New York Times, azzal az abszurd helyzettel foglalkozván, amelyben egyes közép-európai országban vannak olyanok, akik annakidején titkos információkkal látták el az Egyesült Államokat vagy más nyugati hatalmak hírszerző szerveit. Ugyanis bármilyen meglepő minden normális ésszel gondolkodó ember számára, a hajdani szovjet-vazallus államok igazságszolgáltatása még ma is bűnösökként és hazaárulókként kezeli azokat a férfiakat és nőket, akik a kommunizmus elleni küzdelem hidegháborús éveiben meggyőződésből azzal segítették a nyugati hatalmakat, hogy híreket és értesüléseket adtak számukra. Ők továbbra is megbélyegezetteknek és kitaszítottaknak érzik magukat — írja a tekintélyes New York-i napilap-, mert noha a kommunizmus bukását követő rendszerváltás után ezekben az országokban minden 1945. és 1989. között hozott politikai ítéletet megsemmisítettek és teljes rehabilitációba részesítették a meghurcoltakat, a kémkedésért elítéltekre ez nem vonatkozott és nem vonatkozik ma sem. Bármilyen hihetetlenül hangzik is, azok, akik úgy vették ki részüket a kommunizmus elleni harcból, hogy vállalván az ezzel járó kockázatot, információt szolgáltattak a nyugatiaknak, nem számíthatnak arra, hogy eltörlik priuszukat és tiszta lapot kapnak attól a rendszertől, melynek hatalomra kerüléséért a maguk eszközeivel ők is megtettek minden tőlük telhetőt. És nem utolsósorban nemcsak kockáztatták életüket, de sok éves meghurcoltatásban volt részük és némelyikük 10-15 évi börtönt is elszenvedett. Ennek ellenére nem számíthatnak rehabilitációra, míg azok, akik elítélték őket, esetleg közreműködtek meghurcoltatásukban vagy legalábbis annak a kommunista rendszernek a haszonélvezői voltak, amely börtönbe zárta őket, ma nyugodtan élik békés nyugdíjas éveiket, amelynek alapjait akkor rakták le, amikor a kémkedésért elítéltek börtönben ültek. És mivel ők nem dolgozhattak, nem is voltak képesek nyugdíjjogosultságot szerezni, következésképp ma nyugdíj nélkül tengetik életüket. Micsoda erkölcsi világrend az, amelyben ez megtörténhet? És milyen társadalom ez, amely mindezt zokszó nélkül tudomásul veszi? És miféle emberek ültek akkor a Parlamentben, amikor 1992-ben a törvényhozás semmisnek jelentette ki a kommunista korszakban elkövetett valamennyi "politikai bűncselekményt", a kémkedési ügyekben hozott ítéleteket kivéve?! Micsoda nyakatekert okoskodás kellett ahhoz, hogy ez a parlament kimondja: a Magyarország elleni kémkedés még a kommunizmus idején is a haza elleni cselekedetnek, azaz bűntettnek minősül? Pedig ennek a parlamentnek az összetétele olyan volt, hogy a többségét a kommunistaellenes MDF adta. És még ez a parlament sem volt képes felfogni, hogy milyen különbségek vannak kémkedés és kémkedés között, elárulván ezzel azt is, hogy a képviselők legtöbbjének fogalma sincs arról, milyen nevetséges ügyekből kreált az ÁVÓ kémkedési rémregényeket és kiket — újságírókat, minisztériumi tisztviselőket, Nemzeti Bankos alkalmazottakat, stb. stb. - ítéltek el a Népbíróságok veszedelmes kémekként. Akik akkoriban ezt a parlamenti döntést hozták, azoknak sejtelmük sem lehetett arról, hogy a Rákosi-terror idején milyen tetteket minősítettek a népbíróságok kémkedésnek. Akik a kémkedésért elhurcoltakat kivették a rehabilitálásra érdemesített politikai elítéltek közül, azok a "kém" sző hallatára valószínűleg olyan neveket asszociáltak, mint Mata Hari, az áruló Redl ezredes vagy a pár év előtti amerikai kémper vádlottja, aki Moszkvának pénzért kiadta az amerikai titkosszolgálat bizalmas jelentéseit és elárulta azoknak a hivatásos hírszerző tiszteknek a neveit is, akik beépültek a szovjet kémelhárításba. S akiket (mintegy tizennégyüket) leleplezésük után ki is végeztek. Ha a tisztelt képviselő urak lelki szemei előtt ilyen kémek tettei lebegtek, amikor a kommunistaellenes kémkedést 1992-ben is megbocsáthatatlan bűnnek minősítették, akkor ez magyarázat ugyan, de nem mentség számukra. Mert a kommunisták ellen "kémkedni" egészen mást jelentett Rákosiék és az ÁVO szóhasználatában. De a valóságban is. Visszatérve a New York Times cikkére, annak szerzője úgy véli: érdemes a kérdést filozófiai síkra terelni, mert nem lehet helyénvaló az, hogy azok, akik segítettek az amerikaiaknak megingatni a kommunista rendszert, most saját hazájukban a perifériára szorulnak, nehéz megfelelő munkát találniok és még csak nem is szavazhatnak. A Parlamentben egyetlen képviselő merte felemelni szavát a többség véleményével szemben (tudjuk, hogy gyakran a többség is téved...): Kőszeg Ferenc, de nem tudott érvényt szerezni az igazságnak. Mert a spionokról minden valószínűség szerint legtöbben olyan képeket őriznek megukban, amelyeket gyerekkorukban a moziban láttak: mélyen behúzott fekete kalapban, felhajtott gallérral és sötét szemüveggel lopakodó gyanús alakok, akik pénzért elárulnák megbízóiknak még az anyjukat is. Nincsenek elveik és gátlástalanul annak adják el értesüléseiket, aki többet fizet. Igen, ilyenek is vannak. De a hivatásos kémek többsége manapság diplomatának álcázza magát és külföldi követségeken tölt be magas pozíciót. A katonai, légügyi és kereskedelmi attasékról mindenki tudja, hogy legfontosabb feladatuk az adatok és információk gyűjtése, de hasonló tevékenységre igen alkalmasak még a kereskedelmi kirendeltségek és utazási irodák alkalmazottai, sőt a külföldi laptudósítók is. Megkönnyíti tevékenységüket, hogy legtöbben diplomáciai védettséget élveznek, aminek előnye, hogy ha rajta kapják őket, általában kiutasítással megússzák az ügyet. Külön kategória a katonai hírszerzés és a kémelhárítás, amelynek tagjai éppúgy az ország fegyveres erejéhez tartozóan szolgálják a hazát, mintha bármelyik más egyenruhás alakulathoz tartoznának. Kiválóan képzett
