Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-04-01 / 4. szám
1998. április AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 STIRLING GYÖRGY A HORN-KORMÁNY A MAGYAR DEMOKRÁCIA SZÉGYENE Magyarországon néhány hét múlva parlamenti választások lesznek s ez rányomja bélyegét az egész politikai életre: bár hivatalosan a kampány csak a napokban kezdődött el, már hónapok óta az határozza meg a kormány minden lépését, hogy minél nagyobb népszerűségre tegyen szert és minél több szavazót tudjon maga mögé állítani. Mindegy, milyen áron, miféle trükkökkel, mekkora hazugságokkal, de a MSZP, pontosabban személy szerint Horn Gyula úgy politizál, hogy elhitesse a tömegekkel: senki sincs alkalmasabb az ország vezetésére, mint ő és pártja. Ennek a tudatos népbolondításnak már mutatkozik is az eredménye: az egymást sűrűn követő közvéleménykutatások egybehangzóan azt mutatják, hogy az ország legnépszerűbb pártja ma is az MSZP és ha ma lenne a választás napja, ez a párt kapná a legtöbb szavazatot. Tudjuk, hogy ez hozzátartozik az agymosás tragédiájához, mert a tömegvonzásra épít, miszerint a legtöbb ember szeret a vezető erő oldalára sodródni és a várható győzteshez tartozni. A közvéleménykutatók grafikonjain ennek megfelelően mind magasabbra kúszik az MSZP görbéje és azt ma már csak egyetlen párt, a Fidesz tudja követni. De úgy, hogy Hornék elsőségét pillanatra sem veszélyezteti. Az a potenciális erő, amit a Független Kisgazda- párt fél évvel ezelőtt még képviselt, sajnos éppen a választások közeledtével vesztett hatásfokából és a kisgazdák ma már csak a harmadik helyen jöhetnek szóba. Ennek több oka is van, de véleményem szerint a legdöntőbb az, hogy az ellenzéki gondolkodású szavazók Torgyán Józsefben látják az annyira áhított ellenzéki összefogás legnagyobb akadályát. A kisgazdák vezetője senkivel sem képes tartósan szót érteni (igaz, általában őt sem tekintik ideális partnernek mások...), de mint legutóbb kiderült, még a vele leginkább rokonszenvező kereszténydemokratákkal sem jött létre hatásosnak tűnő választási szövetség. Torgyán retorikája is vesztett erejéből: nem lehet mindig maximális hangerővel bírálni, mert mire igazán hatnia kellene, éppen akkorra "fúj ki". Úgy érzem, Tor- gyánnál az időzítéssel volt hiba és a választás közelsége miatt ezen már aligha lehet változtatni, Horn Gyula bezzeg ért az időzítéshez! Dörzsölt kültelki pesti vagány módjára olyan ravaszul irányítja a dolgokat, hogy mindenből a maga számára kovácsol hasznot. Úgy beszél, hogy a nép elhigyje neki: csak az állampolgárok javát nézi s ezt nálánál senki más nem tudná jobban csinálni. Mindenből tud tőkét kovácsolni maga és pártja részére. Legjellemzőbb erre a NATO és az Európai Unió ügye. Bár mindeddig egyik kérdés sem tekinthető lezártnak -- a NATO-csatlakozás ratifikálása még nem történt meg és az EU-ba való felvétel körül is egyre nagyobb a bizonytalanság -, Horn mindkettőről, mint befejezett tényről beszél és természetesen a maga érdemének igyekszik feltüntetni, hogy ez a két szervezet ajtót nyitott Magyarországnak (Persze arról sem beszél senki, hogy ez az ajtó csak az előszobába szól, a beljebb jutásnak pedig még sok feltétele van.) Hornék saját eredményükként könyvelik el az ed- deg történteket, de arról hallgatnak, hogy Magyarország szalonképességének elismertetése felé már az Antall-kor- mány tette meg az első lépéseket. Lehet kritizálni az 1990 és 94 közötti kormány belpolitikáját, de Antall József külpolitikája aligha bírálható, mert ő alapozta meg a rendszerváltás utáni Magyarország nemzetközi tekintélyét és épített ki olyan széles kapcsolatrendszert, aminek gyümölcsét még ma is élvezi Horn és kompániája. (Amivel Horn nevet szerzett magának nyugaton és elsősorban a németek szemében, a határ megnyitása a kelet-német menekültek előtt, ugyancsak ügyesen kialakított propagandatrükk, mert köztudott, hogy Horn nem egyedül döntött ebben a kérdésben, hanem az egész kommunista grémium jóváhagyásával cselekedett és csak utólag aratta le ő egyedül a dicsőséget.) Horn még másról is megfeledkezik, amikor elakarja hitetni a jámbor választókkal, hogy az Európához való csatlakozás kezdeményezése kizárólag a szociál- liberális kormány érdeme. Megfeledkezik arról, hogy ma- gyarország jóhíre 1956-tól datálódik nyugaton és az ötvenhatos forradalom szerzett hitelt nevünknek a világ előtt. Éppen az a forradalom, aminek leverésére és megtorlására Horn elvtárs annakidején önként jelentkezett és pufajkás karhatalmi tisztként vadászott a szabadságharcosokra. Mértéktartóan fogalmazva Horn elvtárs idegen toliakkal ékeskedik és olyasmivel dicsekszik, amire nem hogy joga nincs, de egyenesen perfidia az, ahogy mások vetését le aratja. Enyhén szólva visszatetsző és egy (volt) kommunistától ízléstelen az a lelkendező igyekezet is, amivel Horn Gyula propagandát folytat a NATO és az Európai Unió tagság elnyeréséért bel- és külföldön egyaránt. Ennek az őszinteségében aligha hihet az, aki ismeri Horn múltját és tudja róla, hogy egész életében hűségesen szolgálta a kommunista pártot, a Szovjetunióban tanult, ott kapott ideológiai nevelést és karrierjét a Pártnak köszönheti. Azt is tudjuk róla, hogy annakidején a Varsói Paktumot tekintette olyan szervezetnek, amelyhez tartoznia kell Magyarországnak, most pedig a NATO-t. Ki bízhat abban, aki ilyen könnyen változtat a meggyőződésén? De hogyan is lenne Hornnak meggyőződése? Számára csak az érdekek az irányadók és az érdekeinek most az felel meg, hogy az ő kormányzása alatt vegyék fel Magyarországot a NATO-ba, mert ez növeli az erkölcsi súlyát és erősíti a hatalmát. (Ugyanezt a célt szolgálta a NATO-ügyben lebonyolított népszavazás is: ezt propaganda-okokból erőszakolta Horn, noha semmi szükség sem volt rá, mert a parlament már
