Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
30 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. júL- aug. műsorában gratulált a kormánynak, s ez a gesztusa még a bennfentesek számára is azt az illúziót keltette, hogy a Fidesz belátja, az MSZP megállíthatatlanul halad az újabb győzelem felé. Hogy ez elmaradt, annak egyik fő oka maga a Szocialista Párt volt. Ősi igazság, hogyha valaki jóval a mérkőzés lefújása előtt elhiszi, hogy győzött, az a végén veszíteni fog. Az MSZP ekkoriban találta ki, a „nincs leváltó hangulat” című jólhangzó, ám magyartalan félmondatot, önmagukat ringatták ebbe a hangulatba, miközben az országlakosok jelentős része elégedetlen volt kormányával, s nem elismerését, legfeljebb szkepszisét generálta volta az újabb rájuk adott szavazatban. Ekkorra kiderült, hogy a Fidesz igenis képes lesz összehozni a jobboldalt. A kormánypártiak másik nagy tévedése volt, s ebben megvallom, magam is egyetértettem, hogy hiába történik majd valamilyen fajta látványos deklaráció, a kisgazda, kereszténydemokrata, MIÉP-es hívek nem fognak a Fideszre szavazni csak azért, mert elnökük őket erre kéri. A második forduló legnagyobb tanulsága, hogy e választói tömegnek sikerült elmagyarázni, hogy a Horn-kormány prolongálása minden más létezőnél rosszabb, tehát a minimális célt, annak leváltását akkor is el kell érni, ha ezt a sokak által nem szeretett, Orbán Viktor kormányzata követi. Szintén irracionális várakozás övezte az SZDSZ szereplését. Mindenki abban reménykedett, hogy a szokásos nagy hajrá és a hagyományos választói tömeg majd kihúzza a csávából a szabaddemokratákat és kétszámjegyű eredménnyel megtartják az SZDSZ rangját. Irracionális volt a várakozás azért, mert ezt semmiféle tény, politikai teljesítmény, vezetői kvalitás, tömegszimpátia nem támasztotta alá. Lehet máshogy is? E dolgozat címe arra utal, hogy nem igazán. Magyarországon kormányt alakítani elegáns, látványos dolog, garantált magán- és csoportkarrier, de cseppet sem a hatalom maga. A McCann Ericson reklámügynökség feje nagyobb hatalom, mint mondjuk a kultuszminiszter, Princz Gábor pedig azt csinál a miniszterelnökkel, amit akar, s ez cseppet sem viszonos. A Fidesz győzelmét az a felismerés is elősegítette, hogy a nemzetközi és magyar gazdasági elit számára semmiféle veszélyes változást azok pozíciójában nem jelent. Amikor Orbán Viktor a győzelem pillanatában kijelentette, hogy elsőként a korrupciót akarja visszaszorítani, s ezzel párhuzamosan a közbiztonságot megteremteni, azt mondta, amit kellett, miközben pontosan tudta, hogy erre csak olyan áldozatok árán tehet kísérletet, melynek következtében fizikai léte is veszélybe kerülhet. Magyarország ma fejlett maffiával rendelkező ipari-agrár ország. Ezt tudta nyújtani negyven év létező és nyolc év látens szocializmusa. A nemzeti vagyon mintegy egyharmada kámforrá vált, azaz bizonyos jól körülírható csoporthoz tartozó urak magántulajdonában van. A privatizáció során bekövetkezett vagyonvesztés is csak állami oldalról nézve veszteség, a nyerészkedők szemszögéből eredmény, vagyon. Ugyanezt elmondhatjuk a bankszférából eltűnt, ismeretlen sorsú háromszáz- milliárd forintról is. Néhány napja Ózdon jártam, ahol egy helyi vezető leplezetlenül megjegyezte, hogy a térség reorganizációjára szánt harmincötmilliárd forint sorsáról ők, az érintettek sem tudnak. De annyi biztos, az nem jelent meg a térségben. Ugyanezen turistautam másik állomásán, Záhonyban derült ki számomra, hogy hazám a vámolás jogát lényegében odaadta egy ukrán tulajdonú kft-nek (e mondatot tessék figyelmesen kétszer elolvasni, majd végiggondolni). Orbán Viktor egy ilyen országban került hatalomra, ahol ráadásul az állampolgári erkölcs jól idomult a társadalmi viszonyokhoz. Mi mással magyarázható például, hogy Boldvai László a vádlottak padjáról sikeresen bejutott a parlamentbe egyéniben? Az elmúlt évek észlelő konszenzus teremtődött a hatalom és a gazdaságot kézben- tartó tőkés csoportok vezetői között. E konszenzusnak a maffia-típusú tevékenység tudomásulvétele része. Magyarországon három jelentős világhálózattal rendelkező titkosszolgálat dolgozik, melyek ellenőrzik a magyar gazdaságot, s melyeknek rezidensei egyúttal a nemzetközi szervezett bűnözés keresztapái is. Egyetértek azzal az elemzővel, aki úgy fogalmazott, Magyarországra gazdaságára a kormánynak körülbelül tíz százaléknyi beleszólása van. Ez pedig édes kevés. Könnyű Kuncze Gábornál jobb belügyminisztert találni, ilyen bármely talponállóban akad. Csakhogy az egyik oldalon egy felemelt költségvetésű állami szervezet áll, a másik oldalon intellektuális bűnözők elzabrált milliárdjain tartott magánlegények és politikusok. Honnan tudja Orbán, hogy közvetlen környezetében ki kivel áll kapcsolatban? Ki kell mondjam, coriola- nusi jellem kellene ahhoz, hogy valaki akár élete, de mindenképpen karrierje árán szembeszegüljön az országot valóságosan irányító maffiával. Sajnálatos érzésem, hogy nem Orbán Viktor a magyar Coriolanus. Valamivel jobb eredményt érhet el az utcai biztonság tekintetében, hiszen annak felborításában olyan kisebb és közepes bűnözői bandák viszik a prímet, amelyek ellen elég lehet az erőteljesebb állami fellépés. Kardinális kérdés, hogy nyomára bukkanhat az orbáni hatalom azoknak a va- gyonoknak, amelyek ugyan nem léteznek, de mégis itt vannak Magyarországon. A válasz rövid és egyszerű: nem. Orbán Viktor azzal a teherrel került hatalomra, hogy kénytelen jogszerűnek elfogadni mindazt, ami a magyar gazdaság átalakítása során az elmúlt nyolc esztendőben történt. Ennek következtében hasonló helyzet állhat elő, mint Antall idején, amikor egy gyenge kormány állt szembe a rózsaszínű oligarchák valóságos hatalmával. A győztesek és a nyilvánosság Néztem tegnap az SZDSZ központba delegált, kitűnő írástudó Szénási Sándor arcát. Nem túlzók, majdnem sírt. Láttam Győrffy Miklóst, olyan szomorú volt, mintha egy családtagját veszítette volna el. A győztesek egyik legnagyobb mérkőzése az lesz, hogyan fogadtassák el magukat a nyilvánossággal. Orbán ebben a tekintetben jobb helyzetben van Antall Józsefnél. Antall pökhendi volt és lekezelő, mint egy régi vágású arisztokrata. Orbán csak diadalittas, de vitathatatlanul őriz magában valamit a felcsúti kisfiúból. Orbánt eddig is szerette a nyilvánosság, példa rá, hogy az utolsó hetekben szinte szugge- rálták az emberekre, hogy igenis van alternatíva, és ez éppen ö. A Fidesz-nek van saját sajtója, a Napi Magyarország, s ma reggeltől a Postabank portfoliójába tartozó összes lap. A többség változatlanul a parlamenti kisebbség oldalán áll, de azt gondolom, a médiaértelmiség számára a Fidesz elfogadható kompromisszum cserébe azért, hogy mindazok, akiknek már Grósz Károly is elfogadható kompromisszum volt, hangadó személyiségek maradhassanak. A televízióval még könnyebb a helyzet, hiszen aki jól figyelt, az láthatta a legnagyobb magyar hírgyár vezetői egyáltalán nem bánták, hogy ettől kezdve az Orbán-csapathoz kell igazodjanak. E felvetés akár békét is sugallhat, mégsem ez a szándékom vele. Ne feledjük, s ezt gyakorlott labdarúgóknak tudniuk kell, az a nagy meccs, ráadásul a durva is, amelyik szoros, öt-nullnál mindenki belehal a szépségbe. Kettő-kettes állásnál viszont hajlamosak vagyunk a szemből futó bokájában lelni meg önkifejezésünk legadekvátabb módját. Nem hiszem tehát, hogy nagy arányeltolódások lennének a lappiacon, a televí
