Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1998-07-01 / 7-8. szám

30 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. júL- aug. műsorában gratulált a kormánynak, s ez a gesztusa még a bennfentesek számá­ra is azt az illúziót keltette, hogy a Fidesz belátja, az MSZP megállíthatatlanul ha­lad az újabb győzelem felé. Hogy ez el­maradt, annak egyik fő oka maga a Szo­cialista Párt volt. Ősi igazság, hogyha va­laki jóval a mérkőzés lefújása előtt elhi­szi, hogy győzött, az a végén veszíteni fog. Az MSZP ekkoriban találta ki, a „nincs leváltó hangulat” című jólhangzó, ám ma­gyartalan félmondatot, önmagukat ringat­ták ebbe a hangulatba, miközben az or­száglakosok jelentős része elégedetlen volt kormányával, s nem elismerését, leg­feljebb szkepszisét generálta volta az újabb rájuk adott szavazatban. Ekkorra kiderült, hogy a Fidesz igenis képes lesz összehozni a jobboldalt. A kormánypárti­ak másik nagy tévedése volt, s ebben megvallom, magam is egyetértettem, hogy hiába történik majd valamilyen fajta látványos deklaráció, a kisgazda, keresz­ténydemokrata, MIÉP-es hívek nem fog­nak a Fideszre szavazni csak azért, mert elnökük őket erre kéri. A második forduló legnagyobb tanulsága, hogy e választói tömegnek sikerült elmagya­rázni, hogy a Horn-kormány prolongá­lása minden más létezőnél rosszabb, tehát a minimális célt, annak leváltását akkor is el kell érni, ha ezt a sokak által nem szeretett, Orbán Viktor kormányza­ta követi. Szintén irracionális várakozás övez­te az SZDSZ szereplését. Mindenki ab­ban reménykedett, hogy a szokásos nagy hajrá és a hagyományos válasz­tói tömeg majd kihúzza a csávából a szabaddemokratákat és kétszámjegyű eredménnyel megtartják az SZDSZ rangját. Irracionális volt a várakozás azért, mert ezt semmiféle tény, politikai teljesítmény, vezetői kvalitás, tömeg­szimpátia nem támasztotta alá. Lehet máshogy is? E dolgozat címe arra utal, hogy nem igazán. Magyarországon kormányt ala­kítani elegáns, látványos dolog, garan­tált magán- és csoportkarrier, de csep­pet sem a hatalom maga. A McCann Ericson reklámügynökség feje nagyobb hatalom, mint mondjuk a kultuszminisz­ter, Princz Gábor pedig azt csinál a mi­niszterelnökkel, amit akar, s ez csep­pet sem viszonos. A Fidesz győzelmét az a felismerés is elősegítette, hogy a nemzetközi és magyar gazdasági elit számára semmiféle veszélyes változást azok pozíciójában nem jelent. Amikor Orbán Viktor a győzelem pil­lanatában kijelentette, hogy elsőként a korrupciót akarja visszaszorítani, s ez­zel párhuzamosan a közbiztonságot megteremteni, azt mondta, amit kellett, miközben pontosan tudta, hogy erre csak olyan áldozatok árán tehet kísér­letet, melynek következtében fizikai lé­te is veszélybe kerülhet. Magyarország ma fejlett maffiával ren­delkező ipari-agrár ország. Ezt tudta nyúj­tani negyven év létező és nyolc év látens szocializmusa. A nemzeti vagyon mintegy egyharmada kámforrá vált, azaz bizonyos jól körülírható csoporthoz tartozó urak ma­gántulajdonában van. A privatizáció so­rán bekövetkezett vagyonvesztés is csak állami oldalról nézve veszteség, a nye­részkedők szemszögéből eredmény, va­gyon. Ugyanezt elmondhatjuk a bankszfé­rából eltűnt, ismeretlen sorsú háromszáz- milliárd forintról is. Néhány napja Ózdon jártam, ahol egy helyi vezető leplezetle­nül megjegyezte, hogy a térség reorga­nizációjára szánt harmincötmilliárd forint sorsáról ők, az érintettek sem tudnak. De annyi biztos, az nem jelent meg a térség­ben. Ugyanezen turistautam másik állo­másán, Záhonyban derült ki számomra, hogy hazám a vámolás jogát lényegében odaadta egy ukrán tulajdonú kft-nek (e mondatot tessék figyelmesen kétszer el­olvasni, majd végiggondolni). Orbán Vik­tor egy ilyen országban került hatalomra, ahol ráadásul az állampolgári erkölcs jól idomult a társadalmi viszonyokhoz. Mi mással magyarázható például, hogy Boldvai László a vádlottak padjáról sike­resen bejutott a parlamentbe egyéniben? Az elmúlt évek észlelő konszenzus terem­tődött a hatalom és a gazdaságot kézben- tartó tőkés csoportok vezetői között. E konszenzusnak a maffia-típusú tevékeny­ség tudomásulvétele része. Magyarorszá­gon három jelentős világhálózattal rendel­kező titkosszolgálat dolgozik, melyek el­lenőrzik a magyar gazdaságot, s melyek­nek rezidensei egyúttal a nemzetközi szervezett bűnözés keresztapái is. Egyet­értek azzal az elemzővel, aki úgy fogal­mazott, Magyarországra gazdaságára a kormánynak körülbelül tíz százaléknyi be­leszólása van. Ez pedig édes kevés. Könnyű Kuncze Gábornál jobb belügymi­nisztert találni, ilyen bármely talponálló­ban akad. Csakhogy az egyik oldalon egy felemelt költségvetésű állami szervezet áll, a másik oldalon intellektuális bűnözők elzabrált milliárdjain tartott magánlegé­nyek és politikusok. Honnan tudja Orbán, hogy közvetlen környezetében ki kivel áll kapcsolatban? Ki kell mondjam, coriola- nusi jellem kellene ahhoz, hogy valaki akár élete, de mindenképpen karrierje árán szembeszegüljön az országot való­ságosan irányító maffiával. Sajnálatos ér­zésem, hogy nem Orbán Viktor a magyar Coriolanus. Valamivel jobb eredményt érhet el az utcai biztonság tekintetében, hiszen an­nak felborításában olyan kisebb és köze­pes bűnözői bandák viszik a prímet, ame­lyek ellen elég lehet az erőteljesebb álla­mi fellépés. Kardinális kérdés, hogy nyomára buk­kanhat az orbáni hatalom azoknak a va- gyonoknak, amelyek ugyan nem létez­nek, de mégis itt vannak Magyarorszá­gon. A válasz rövid és egyszerű: nem. Or­bán Viktor azzal a teherrel került hatalom­ra, hogy kénytelen jogszerűnek elfogad­ni mindazt, ami a magyar gazdaság át­alakítása során az elmúlt nyolc eszten­dőben történt. Ennek következtében ha­sonló helyzet állhat elő, mint Antall ide­jén, amikor egy gyenge kormány állt szembe a rózsaszínű oligarchák valósá­gos hatalmával. A győztesek és a nyilvánosság Néztem tegnap az SZDSZ központba delegált, kitűnő írástudó Szénási Sándor arcát. Nem túlzók, majdnem sírt. Láttam Győrffy Miklóst, olyan szomorú volt, mint­ha egy családtagját veszítette volna el. A győztesek egyik legnagyobb mérkőzése az lesz, hogyan fogadtassák el magukat a nyilvánossággal. Orbán ebben a tekin­tetben jobb helyzetben van Antall József­nél. Antall pökhendi volt és lekezelő, mint egy régi vágású arisztokrata. Orbán csak diadalittas, de vitathatatlanul őriz magá­ban valamit a felcsúti kisfiúból. Orbánt ed­dig is szerette a nyilvánosság, példa rá, hogy az utolsó hetekben szinte szugge- rálták az emberekre, hogy igenis van al­ternatíva, és ez éppen ö. A Fidesz-nek van saját sajtója, a Napi Magyarország, s ma reggeltől a Postabank portfoliójába tartozó összes lap. A többség változatla­nul a parlamenti kisebbség oldalán áll, de azt gondolom, a médiaértelmiség számá­ra a Fidesz elfogadható kompromisszum cserébe azért, hogy mindazok, akiknek már Grósz Károly is elfogadható komp­romisszum volt, hangadó személyiségek maradhassanak. A televízióval még könnyebb a helyzet, hiszen aki jól figyelt, az láthatta a legnagyobb magyar hírgyár vezetői egyáltalán nem bánták, hogy et­től kezdve az Orbán-csapathoz kell iga­zodjanak. E felvetés akár békét is sugall­hat, mégsem ez a szándékom vele. Ne feledjük, s ezt gyakorlott labdarúgóknak tudniuk kell, az a nagy meccs, ráadásul a durva is, amelyik szoros, öt-nullnál min­denki belehal a szépségbe. Kettő-kettes állásnál viszont hajlamosak vagyunk a szemből futó bokájában lelni meg önkife­jezésünk legadekvátabb módját. Nem hiszem tehát, hogy nagy arányel­tolódások lennének a lappiacon, a televí­

Next

/
Oldalképek
Tartalom