Amerikai Magyar Újság, 1998 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1998-07-01 / 7-8. szám
16 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1998. júl.- aug. Alapítsunk gyermekvárost! Vajdahunyadon voltam. Lepusztult iparvidék, barakk- és garzonváros. A régi kommunista rendszer más iparvidékéhez hasonló, mocskos, penészes épületek. Sokgyermekes családok, egy-két kicsi, salétromos, vizes odúban. Boldogok ha a nagy családból legalább egy személy munkát, fizetést kap. A diktátor megalomániája szülte gyárak, kombinátok, bányák az utolsókat rúgják. Semmi kilátás. Szegénység, nyomor, mely a testet de a lelket is megöli. Ahhoz, hogy egy gyermek felnőjön, kibontakozzon, melegre, szeretetre és sok élelemre, ruhára van szüksége. Egy kislánnyal, aki négy éve nálunk van a gyermekotthonban. meglátogattuk a családját. Az öt évvel nagyobb, kilencedikes nővére három ujjal kisebb a nálunk növekedő húgánál. Testileg, lelkileg, szellemileg is töpörödött szalonnabőr. A szülők kínlódnak, isznak, az embertelen nyomor elvégzi testet-lelket sorvasztó művét. A sátán kacag. Egy embertelen rendszer elpusztította a takaros magángazdaságokat, a falvakat, a tisztaszobát, a majorságot, mindent. Kollektivizált, államosított, jobb jövőt ígért, barakk- és garzonvárosokba terelte a fiatalokat. Talán már nem is tudják, milyen más volt az íze a fehér, kikeményített abroszon gőzölgő, aranysárga húslevesnek, melynek minden egyes laskáját dolgos kezek a bordán elkészítették, hogy szebb legyen és finomabb az íze. Itt az olcsó szalámi a hunyorgó ünnepek fénypontja. Itt nem hizlalnak disznót, nem tudják a gyermekek, hogy milyen a paprikás abált szalonna vagy a májas véres hurka, a disznófősajt. A kocsonya ismeretlen fogalom, akárcsak a frissen mosott rongyszőnyeg, a sárgítóval felsúrolt deszkapadló vagy a függöny az ablakon. Mindezek semmi kis dolgai mindennapjainknak. Asztal, szekrény, fogas, elmúlásunkban otthonná teszik a házat. Itt szeget vernek a falba és arra akasztják a ruhát, az ölükbe veszik a tányért, hogy megegyék a mindennapit. El tudod képzelni azt az évek óta használt, mocskos téglát, melyre rácsavarták az izzószálat és összebogozták életveszélyesen a falból kilógó drótokkal, hogy főzni tudjanak, s ne fagyjanak meg. Ezekben a barakkokban nem ropog a tűz, itt nincs kályha, kémény, fürdőszoba. Itt felnőnek az emberek és soha nem ültek fürdőkádban, és nem hallottak Hófehérkéről meg Piroskáról. Itt mostoha a sors és a bűn az emberek között jár. Tizenéves féijetlen lányanyák vihognak, hervadó bájukat árulják. Itt nem kötnek házasságokat, a beteghez nem hívnak orvost, papot. Van aki otthon szüli meg gyermekét. Vannak anyák, akik eladják gyermeküket egy televízió áráért, és ez nem mese. A víz nagy érték, messziről hozzák, csak ivásra használják. Mindenütt patkányok, legyek és svábbogarak. Az igénytelenség, a mocsok, a durva trehányság beborít mindent. A legszömyűbb az, hogy itt mindez természetes. Talán nem is fáj a felnőtteknek mindaz, ami van. ahogy van. Legyintenek: jól van ez így. Mint más az értékes festményeit, úgy mutogatják nyomorukat néhány lej reményében ezek a pokol bugyraiban élő emberek. Mindenki szidja őket, joggal, de ők nem értik, hogy mit kérnek tőlük. Lusták, mocskosak, bűnösek! Lopnak? Az ötgyerekes apát tyúklopás közben megfogták. Ott helyben bálakötő dróttal megkötözték és agyonverték. Jön a piszkos kiegyezés: mennyit adnak, hogy elsimuljon a dolog? És néhány millóval vagy néhány börtönévvel elsimul minden. A szomszédok szinte irigykedve jegyzik meg, hogy jó pénzt kapott az özvegy'. S az árvák? Hogy nem jön haza az a durva, goromba ember? Talán nem is fáj. Egy újab seb. melyet elkaparhatnak és mutogathatnak. Félelmetes, kiuttalan. Jézus Krisztus meghalt ezekért az emberekért is. Nincs annyi pénz, hogy ennyi családnak emberhez méltó körülményeket teremtsünk. Szegény az ország, nincs munkahely. Tudom! Innen csak elvinni lehet a gyermekeket. Süllyed minden. Menteni kell ami menthető! Egy kislány két éve van nálunk. Az aradi állomáson koldult. Nem tudjuk hol van az apja és az anyja. Amikor idekerült piszkos volt es durva. Most harmadik tanuló az osztályban. ha rászólok elpirul, és belefúija arcát az oldalamba. Lehet vele beszélni, már nem vihog, kérdez és gondolkodik; az mondja, tanító néni akar lenni. Nem igaz, hogy a kutyából nem lesz szalonna! Egy fiúcskát megbuktattak és kicsaptak az iskolából, durva volt és agresszív. Most büszke, mert jó jegyei vannak. Minist- rál, pap akar lenni. Mindennapi csodák. A rút kiskacsa haty- tyúvá változik. Öröm nézni. Gyermekotthonunkban - mint törékeny melegházban - kivirulnak a kicsinyek, akiket Krisztus neveden befogadunk. Kint a tél, az ordító oroszlán. Törékeny üvegház. Lesz elég pénzem kenyérre, a számlákra, s még egy házra újabb gyermekeknek? És lesz erőm, majd ha felnőnek életteret biztosítani nekik? Nincs válasz a kérdésekre. Csak hit és remény. Istenben bízva, utolsó pénzemmel újabb lakást veszek. A holnapi kenyeret, biztos kifizetik a jószívű emberek. Két millióan vagyunk Erdélyben. Ha csak egy millió ember adna ezer lejt évente, az egy milliárd lej lenne. Évente lehetne egy-egy gyermekvárost indítani. Tizenöt millió magyar él a földön. Már nem is számolok. Romániában az állami árvaházakból ki lehetne venni több száz magyar származású gyermeket. Mindenütt zsúfoltság van, szívesen engednék őket. Csak a mai napon hat gyermeket irányítottak hozzánk, akiket helyszűke miatt nem fogadhattunk, és így arra ítéltünk, hogy egy állami árvaházban románok, ortodoxok legyenek. Hány lélek? Hány magyar? Kevesebb pátoszt és több áldozatot! Öt év tapasztalata után azt mondhatom: érdemes, lehet és kell kollégiumokat és gyermekotthonokat alapítani. Nem fog változni a világ, ha nem változnak az emberek. Ha nem trágyázzuk meg a földet, ha nem vetünk magot, akkor nem arathatunk. Áldozatok nélkül nem változik meg a világ. Ha összefogunk, még azokkal a kis ezer lejekkel is, annyival, amennyink van, hegyeket mozgathatunk. Segítségeddel a sokgyermekes, szegény családok kicsinyeit összeszedhetjük, s talán évek múlva közülük valaki leányodnak megkéri a kezét, vagy unokádat gyógyítani, nevelni fogja. Talán közösséged papot kap áldozatod árán.
