Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1997-12-01 / 12. szám
10 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. december y. Domokos Sándor ünnepi beszéde Winnipegben SZABADSÁGHARCOS VAGY TERRORISTA? Nemrégiben az Egyesült Nemzetek egyik diplomatája azt a kijelentést tette, amit azután a Time magazin világgá kürtőit, hogy „Minden szabadságharcos terrorista ellenfele szempontjából. ” Ha ez az állítás igaz. akkor az 1956-os Magyar Szabadságharc résztvevői mind terroristák voltak. De én állítom, hogy NEM! Azért állok itt, mint az ötvenhatos események szemtanúja, hogy bizonyítsam ennek az állításnak az ellenkezőjét. Ez a kijelentés ugyanis egy kalap alá sorol bennünket Oklahomy City robbantójával, a Rodney King-tárgya- lás okozta Los Angeles-i lincselőkkel, az algériai tömeggyilkosokkal, a japán mérgesgázt használó fanatikus hóhérokkal és így tovább. Kedves Barátaim, ha egy kanadai azzal vádolna meg bennünket, hogy az Ötvenhatos Magyar Szabadságharc terrorizmus volt. fel vagytok-e készüléve arra, hogyan védjé- tek meg a nemzet becsületét? Szeretném itt most bemutatni azokat az alapelveket, amelyek világosan megkülönböztetik a szabadságharcost a terroristától. Az első különbség az ötvenhatos felkelés hősi jellege. A hősiesség nem tévesztendő össze a vak bátrosággal. Egy gengszter is lehet bátor, de nem lehet hős! A hős mindig egy eszméért harcol, önzetlenül! A hős nem akar magának személyes előnyöket biztosítani. A hős nem nézi. hogy milyen hasznot fog húzni a győzelemből. Az ötvenhatos szabadságharc hősiességére elég bizonyíték, ha az akkori sajtó cikkeiből idézünk. Azokban láthatjuk, mennyire önzetlen és anyagi nyerészkedésen felülálló volt akkor az egységes nemzeti szellem. A robbanásoktól betört kirakatok árui érintetlenek maradtak. Gerő Emő kommunista miniszterelnök azon vádjára, hogy fosztogat a csőcselék, a sértetlen kirakatok voltak a válasz. Az utcasarkokon tányérok voltak elhelyezve, azzal a felirattal, hogy „Adakozzatok az elesettek árváinak!" A százforintos bankjegyeket csak egy kavics őrizte a szél ellen. Onnan pénzt nem vitt el senki, csak adott hozzá. Ha mégis lett volna, aki megkísérli a lopást, azt az utca népe darabokra tépte volna. A nemzet becsülete adta és őrizte akkor a pénzt! Ez az önzetlenség hiányzik a terroristából és a terrorcselekményből. Legyetek büszkék erre a történelemben egyedülálló tiszta hősiességre! A második alapelv a szabadság eszméje volt. „Az Igazság tesz szabaddá” - tanítja a Szentírás. Egy nép csak akkor lehet szabad, ha szabadságának célja az igazságon alapszik. A szabadság fizikai elvesztése még nem jelenti a szabadság teljes hiányát. Sőt, ahogyan azt Szolzsenyicin jellemezte az „Első kör” című regényében, és magam is átéltem a fogságunk hatodik évében: elérkezik egy pillanat, amikor a rab már nem fél többé. Nincs vesztenivalója. Bátran kimondja, amit érez. mert a terror elvesztette megfélemlítő erejét. Amikor mi ráfestettük a fogolybarakk falára, hogy „Halál a rabtartókra!”, akkor értünk el a szabadságvágy azon fokára, ahol nincs többé félelem. 1956. október 23. éjszakáján a magyar nép ettől a lázas szabadságvágytól vezetve ragadott fegyvert. De ezt a fegyvert csak azok ellen használta, akik a szabadságának jogától fegyverrel akarták megfosztani. Ezért az igazság és a szabadság eszméje elválaszthatatlanul összefonódott Budapesten 1956-ban. Ötvenhat szabadságharcosai nem lőttek ártatlanokra vagy fegyvertelen polgárokra. Nem kutatták fel az ÁVÓ-sok hozzátartozóit, hogy túszként használják fel őket. A tizenkét pont követelései között nem szerepelt területi hódítás és nem irányult más népek ellen. A brutális bosszút maguk a szabadságharcosok akadályozták meg. Az orvosok a kórházakban megkülönböztetés nélkül kezelték a sebesülteket, ha magyar volt, ha orosz. Mindez azért volt így, mert a szabadságharc szelleme vezette fiainkat, akik felismerték, hogy szabadság nem épülhet elnyomásra. A terroristák ezt soha nem ismerték el célravezetőnek. Ők az ártatlan egyént is céltáblának tekintik és eszközként használják. Végül pedig le kell szögeznünk a harmadik nagy különbséget, amely a terrorcselekményeket élesen elválasztja a szabadságharctól. Ez a különbség a szabadság demokratikus jellege. Az 1956-os harcok ifjú vezetői szinte páratlan bölcsességgel hirdették, hogy nem ismernek sem faji, sem felekezeti. sem nemzetiségi vagy osztálykülönbséget. Bátran hirdették, hogy a szabadság jogában benne foglaltatik a jog a véleménykülönbséghez, a kultúrákhoz és a faji jelleghez! Bölcsen átlátták, hogy ha az egyén jogait védik, azzal együtt a népek önrendelkezési jogát is védik. Az elszakított területeken élő magyarság jobb jövőjét csak azzal lehet biztosítani, ha csendesítjük a gyűlölködést. Mennyivel messzebb, jövőbe látóbb volt a szabadságharcosaink világszemlélete, mint a kölcsönös bosszú „szemet szemért” elvének terrorizmusa!? Összefoglalva az alapelveket: a mi Ötvenhatos Szabadságharcunk hősi, szabadságvágyból fakadó és demokratikus elveket tisztelő harc volt. Ezt csak az eseményeket nem ismerő butaság vonhatja kétségbe. Ma ez nem így van. Elég az újságok híreit avagy a TV hírszolgálatát figyelnünk egyre világosabban látjuk hogy az erkölcsi elveket nélkülöző, bosszúra, rablásra, ártatlanok lemészárlásával keltett félelemre alapozott terrorcselekmények messze nem azonosak azzal a szabadságharccal, amit Budapest népe vívott 1956-ban. Ezt az akkori világ szelleme még értékelni tudta. Felismerték a kommunista pártok félrevezető taktikáját és Európában „A Párt” elvesztett követőinek felét. A mindig marxista Albert Camus Nobel-díjas író tüntetőleg lépett ki a Kommunista Pártból és a Gloria Victis versgyűjteménye ékes bizonyítéka annak hogy a népek a kormányaikon túlmenően, költőik szavával ünnepelték a magyarokat. Paul Bang Jensen dán diplomata pedig az életével védte, de nem adta ki a magyar szabadságharcosok névsorát az Egyesült Nemzetek szovjet megbízottjainak. Mindent ösz- szevetve. az Ötvenhatos Szabadságharc volt az, ami az első repedést ütötte a bevehetetlennek vélt szovjet ideológia várfa-
