Amerikai Magyar Újság, 1997 (33. évfolyam, 1-12. szám)

1997-01-01 / 1. szám

8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1997. január SZDSZ-szel (így 72%), napirendre tűzte a választási törvény megtárgyalását. Hogyan9 Természetesen úgy, hogy a "lénye­gén" egy hajszálnyit sem változtat! Már most, 1997 elején biz­tosak lehetünk abban, hogy ha nem is 72 százalékkal, de min­denképpen hasonló "elsöprő" többséggel kerülnek be a bolse­vikok és liberálisok a — pontosabb nevén — országgvú'/ölésbe. Erről természetesen nem csak a régi-új választási tör­vény, de a világ minden pontján egyenruhába bújt tömegtá­jékoztatás is gondoskodik. Ezen a "szaketrületen" már régen elérte Hazánk is az amerikai színvonalat, vagy talán meg is haladta azt, mert itt még előfordul - a szólásszabadság cson- kíthatatlan jegyében —, hogy pontosan tájékoztató, konzervatív értékrendet hirdető sajtótermékekhez, rádió és tévécsa­tornákhoz is hozzájut az érdeklődő. Otthon ilyesmiről szó sem lehet! Kivételt csak az az 5-6, többnyire hetente-kéthetente, vagy csak havonta megjelenő lap jelent, amely még keserve­sen küszködik fennmaradásáért. A műholdas sugárzás lehető­vé tenné a magy arság számára is a széles körű tájékozódást, de az otthon fogható nyugati, amerikai adások csak rontanak a helyzeten. Aki őszintén érdeklődő és pontosan elemzi a mai vi­lághelyzetet, beláthtja: a bolsevik diktatúra tömegtájékoztatása semmivel sem ártott többet, mint a szélsőségesen liberális ér­téktelenség terjesztése! Sőt! A világ "globalizálására", valójá­ban az egyenvilág megteremtésére - lásd még: világuralmi tö­rekvések! — szövetkezettek ma már nem is titkolt célja az "egyenember", a tömegember, az állampolgár helyett a "fo­gyasztó" megteremtése. Ez az "új ember" nem gondolkodik, nincs történelmi gyökere, nincs nemzeti öntudata, a világban bárhol élhet, mert mindenütt ugyanazt találja: amerikai érték­telenséget, jólétnek csúfolt eldobható világot: papírtányért, műanyagpoharat, Coca-Colát, Levi’st, Big vagy Small Mac-et és versenyben gyártott véresnél véresebb filmeket, amelyeknek szó"kincse" nem éri el a százat, s annak is többsége, szinte már kötőszóként használva, ocsmány kifejezések állandó ismétel­getése két fegyverropogás vagy szexuális cselekmény között. "Új Világrend"! Olyan új világrend, amely már kis­gyermek korban megkezdi a végcél elérésére az elsötétítést, az igazi "átnevelést". Az amerikai iskolarendszer lezűllesztett volta régen köztudott, hiszen minden politikus vagy' jelölt évti­zedek óta az "oktatási rendszer megváltoztatása", felemelése ékes jelszavával indul a vágyott pályára. Az oktatási rendszer azonban egyre tovább süllyed, ezt bizonyították a legutóbbi és az azt megelőző évek diák-világversenyeinek amerikai ered- mény(telenség)ei, s az a néhány szülő, aki még felfogja ezt, és változtatni akar rajta, általában a nem túl régi bevándorlókból tevődik ki. A többiek már maguk is az egyenember kitenyész­tésének áldozatai, fel sem fogják, hogy gyermekeik végve­szélyben vannak. De az iskolarendszer csak egy dolog, bár a szülői ház nevelése után a legfontosabb. A szülői ház azonban már régen nem képes -- valójában nem is akar — megküzdeni a 2-3 éves kortól kezdődő öldöklő rajzfilmek áradatának "ne­velésével", avagy a játékok özönének rettenetével. "Fogyasztói társadalomban" élvén, ki venné észre, hogy a régi jó, valóban csecsemőhöz méltóan "formátlan" babákkal szemben régen a Barbie-baba az uralkodó, a kifejlett, elegánsan öltöztethető, minden luxuscikkel felszerelhető — mert a luxuscikkei is meg­vásárolhatók, tehát "fejlesztik" a kisgyermek fogasztói tudatát! — "bombanő" modell, akit-amit már nem kell pelenkázni, csak a száját és körmét kifesteni, akit nem kell bepólyázni és daj- kálgatni. csak báli ruhába bújtatni... Vagyis: az anyaság szép­ségét és szent kötelességét kiválóan ki lehet ölni a kicsiny le­ánykákból, mielőtt még ráeszmél(het)nének eme Istentől ren­delt tulajdonságukra -- és kötelességükre! És fel lehet ébresz­teni bennük a vágyat, hogy ők is a babájukhoz hasonló "bom­banők" legyenek — akár az utcasarkon megkeresett százezrek révén is! Vagy látott már valaki tanszerekkel felszerelt Barbie- t? Egy felnőtt nő már nem tanul, ilyesmiről szó sem esik, csak a kinézet, a megjelenés és a luxus számít errefelé "értékrend­nek": a fogszabályzó és az alkalomnak megfelelő ruhaköltemé­nyek, már egészen kicsiny korban... A kisfiúk sem járnak jobban a rémekkel és "hős" lö­völdözőkkel, a szuperfegyverekkel és luxusautókkal ellátva! Az építőkocka és fúrás-faragás régen kiment a divatból, nem sikk tevékenynek, alkotónak lenni. Fegyverrel, erőszakkal minden elérhető - sugallják már a totyogónak is. Aztán természetesen csodálkoznak, egyesek legalábbis még, a "végeredményen", a háborúkon és elviselhetetlen önzésen. Mert a liberalizmus jelszava mögé — régen megcsúfolva a szó valódi tartalmát -- a végtelen önzés, a má- ok kárára is jól élés, a saját érdekemben mindent szabad "esz­mét" plántálták. Az elsötétített és eldurvított, közösségi- és nemzettudat nélküli, de jó fogyasztó "egyenember" képét. Csak ez a típus kezelhető a kiválasztottak uralmi törekvései­nek megfelelően, szinte rabszolgaként. Magyarországon már a fél évszázados bolsevizmus megette elborzasztó hatását. Az 1990-ben és ’90-től folya- atosan elsikkasztott rendszerváltás nagyobb károkat eredmé- yezett, mint az előző évtizedek. Nem az érték, hanem a silányság előtt nyitott kapukat. A bolsevizmus tragikus követ­kezményeire azonnal ráültette a kapitalizmus egészen másfajta és addig ismeretlen borzalmainak legrosszabbikát. A teljes szolgaságból a "mindent szabad, ha érdeked úgy kívánja" ér­tékrend és erkölcs nélküli totális és romboló "szabadságát". A vadkapitalizmus rég elmúlt korszakát, amelyben nem számí­tott, honnan és hogyan jött az "eredeti tőke", hány áldozata volt a gazdagodásnak. A bolsevikok által az egyéntől elrabolt minden vagyon — valójában nemzeti köztulajdon --felleltá­rozása nélkül, még az utolsó kommunista kormány "spontán privatizációja" megteremtette a szabadrablás "törvényes" felté­teleit: az eredeti tőkefelhalmozás lehetősége ismét megkezdte az egyszer már kiraboltak kifosztását. Az emberek milliói ve­szítették el munkájukat, s ezzel az évek alatt maradék remé­nyüket is saját jövőjüket, valamint az egyszer valóban igazsá­gossá váló világot illetően. így azon sem lehet csodálkoznunk, hogy a Nemzet, az ország jövőjére szinte senki nem gondol. Mára milliók szegé­nyedtek el annyira, hogy nagy eredménynek számít, ha a másnapi betevő falatjukról gondoskodni tudnak Ilyen körül­mények között, ki tudna a nagyobb, a megtartóbb egységre gondolni? Ki beszélne szolidaritásról, a másik megsegítéséről a néhány megszállotton kívül? És ki lenne képes kimenni az utcára, mint Belgrádban, sok százezernyien, napokon, heteken át, saját- és nemzete jogaiért, tisztességes életéért, gyermekei jövőjéért? Hiszen aki munkanélkül van hosszabb ideje, az mé­lyen hallgat, bár a kezdeti szégyenérzete régen elmúlt. Bele­törődött, hogy ő a "rendszerváltás" — valójában az újabb dikta­

Next

/
Oldalképek
Tartalom