Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-01-01 / 1. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. január támogatást érdemel. Takács Ferenc címe: PF 103613, D- 50476 Köln, Germany. (Egyébként az Újságírószövetség ülésén résztvett Egyed Zoltán, aki Kalifoniában már üzemeltet egy magyarnyelvű komputer-hírközpontot, NEMZET címmel. Ennek működéséről majd legközelebb tájékoztatjuk olvasóinkat.) Takács Ferenc figyelmet érdemlő felszólalása után még Botos László kért szót egy most készülő angolnyelvű magyarságismereti könyv kiadásának támogatása ügyében, majd dr. Bagi Lajos, a Magyarok Világszövetségének pár hónapja megválasztott új nyugati régióbeli alelnöke beszélt. Az MVSZ ügyéhez röviden többen hozzászóltak, majd utolsóként Lassan György, a 56-os Világszövetség elnöke ismertette a megjelentekkel egy Ötvenhatos Emlékmű felállításának terveit, melyhez az emigráció anyagi és az újságírók erkölcsi támogatását kérte. Befejezésül, a mindenkori szokásoknak megfelelően Stirlingné Tárczy Kovács Erzsébet elénekelte a Székely Himnuszt, majd több tárgy nem lévén, az elnök berekesztette az ülést. * (A teljes képhez tartozik és elhallgatása udvariatlanság lenne, amit csillag alatt, illő szerénységgel, de őszinte hálával itt említünk meg: az elnök a Szövetség tisztikara és tagsága nevében is köszönetét mond a Kereszténydemokrata Párt ajándékáért, amit Giczy György elnök az ülés elején nyújtott át neki. Az ajándék, amit a Szövetség munkája elismerésének kell tekintenünk, egy gyönyörű Budapest-album volt és a KDNP kisalakú fehér zászlója. Jószívvel küldték, jószívvel fogadtuk — az igaz barátság megpecsételéseként.) GÁBLER ANTAL: 96 KÜSZÖBÉN Alszik minden körülöttünk, A természet - és a közeli tó: Postásunk jön nagy csomaggal, A kabátjára hüll a hó. Az egész határ elcsendesült És a táj szépsége ma kincset ér, Ablakomból kitekintve Rádöbbenek: itt a tél. Holnap reggel - Újév napján Átgondoljuk a fontos teendőt: Addig is, kívánunk minden olvasónknak, Egy Boldog Újesztendőt. Az Amerikai Magyar Újság szerkesztőjének Köszönöm a karácsonyi számhoz mellékelt jókívánságokat, melyeket őszinte szívből viszonzok. Lehet, hogy hízelgésnek számit, de nem az: az Amerikai Magyar Újság az emigráció egyik legszínesebb lapja, talán csak a Nemzetőr és a Duna említhető egy nívón lapoddal. Igazán boldog vagyok a Ti nevetekben is, hogy otthon is ismerik már a lapodat. Az ifjú Perjési Gyurkát, az előző szám egyik cikkíróját (bajtársunk fiát), személyesen ismerem és mondhatom büszkék lehetünk arra, hogy a Testületünk második generációjából ilyen derék emberek teremtek. Isten segítsen a jövőben is. A mellékelt két novellát három, három példányban a SZMUSZ pályázati felhívására küldöm. Azért több példányban, hogyha bizottság bírálja el, lehessen a bírálóknak küldeni belőle. Mindkét történet 56-os esemény. A LÁNCSZEM történetének alapját Bécsben egy gimnáziumból kialakított menekült táborban hallottam szabadságharcos ifjak szájából, s hozzáadva orosz fogsági tapasztalataimat kerekítettem ki a mesét. Az ifjak mesélték, hogy egy tankot a legénység a parancsnok akarata ellenére adott kezünkre. Ebből indult el a mese, melyhez hozzáfűztem azon beszélgetések magvát, amiket bizalmasan suttogtam a fülembe az orosz munkások. így kerekedett ki a novella. A másik valóban személyi élményem. Ahhoz sok hozzáfűznivalóm nincs. Ez volt a válág talán egyetlen "TISZTA" forradalma, ahol még az eszme győzött a bosszúvágy és a harácsolás ösztöne felett. Sajnos ebben szinte kiégett a népünk. Mint a gyertya utolsó fellobbanása, mint egy hattyúdala volt a magyar léleknek, mely ma már belefulladt a kommunizmusból való kiábrándulás után a Nyugat iránt táplált álmokban való csalódás sötét vermébe. Ahogyan az újságod legutóbbi számában közölt novella mondja. "Ez a vég!" De mi volt csendőrök, úgy lettünk nevelve, mint a brit hajóskapitányok. A sűlyedő hajóval együtt megyünk a sírba. Nem hagyunk fel a Haza iránti köteles támogatással még akkor sem, ha a kormányt árulónak tartjuk. Még akkor sem tántorodunk el a Haza iránti hűségünktől, ha népünk bölcsességében csalódtunk is. Még akkor sem, ha az öngyilkosság, a nemzetfogyás, az alkoholizmus, a bűnözés, mint a nemzet-halál előjelei mutatkoznak. Mi akkor sem hagyjuk abba a küzdelmet, ha a józan ész szerint már a remény is reménytelen. Akkor is ott van még a HIT, ami hegyeket mozgat, csodákat művel. Ha pedig nem, akkor azzal a belső büszkeséggel mehetünk át a Hadak Útjára, hogy Híven, Becsülettel és Vitézül harcoltuk meg nemcsak a fizikális, de a szellemi csatánkat is. Ezeket a gondolatokat, szinte akaratlanul zongoráztam le az írógépem billentyűin. Neked szántam, mint, mint aki megért, hiszen sajnos sokan még azok sem értenek meg, akikkel egy Alma Mater falai között nevelkedtem. Na de ez nem panaszkodás ideje. Most a lelkemben zeng a karácsonyi ének: "Békesség a jóakaratú embernek!"
