Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
1996. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 STOLMÁR G. ILONA: (Az alabbi írás Magyarországon, a Heti Magyar Fórum 1996. január 4.4 számában jelent meg.) AZ "ÖRÖKÖS BŰN" ÉS A KETTŐS MÉRCE A magyarság számára megdöbbentő, egyben elgondolkodtató és figyelmeztető írás jelent meg az 1995. augusztus 27-i Parádéban. Ez egy olyan 24 oldalas színes vasárnapi melléklet, amelyet minden, Amerikában megjelenő nagyobb napilap számára készítenek központilag, tehát nem helyi jellegű, hanem az ország minden, bármilyen napilapot járató olvasójához eljut. Szerény számítással is sok-sok tízmilliós a példányszáma. Ebből idézzük a legfontosabb részeket, csak kevés kommentárral, hiszen az írás magáért beszél. “A PARADE Magazine büszkén publikálja az 1. részét annak a két kivonatnak, amely Elie Wiesel “Minden folyó a tengerbe fut” című, a Knopf által kiadott emlékiratából való. Wiesel az 1986-os Béke Nobel-díj nyertese, több mint 30 könyv szerzője, sok kitüntetést és díjat kapott, beleértve az Elnöki Szabadság-érmet és a kongresszusi aranyérmet. Szigeten (Máramarosszigeten - a szerk) született — egy erdélyi kisvárosban, amely néha Romániához, néha Magyarországhoz tartozott —, tizenöt éves korában a nácik családjával együtt koncentrációs táborba küldték. Wiesel anyja, apja és húga meghalt a táborban, ő és két nővére túlélte. Most amerikai állampolgár, a humanizmus és egyetemesség professzora a bostoni egyetemen. ” Eddig a magazin figyelemfelkeltő bevezetője, benne a liberálisoktól jól megszokott csúsztatással, ami egy nagy történelmi hazugsággal ér fel: Erdély csak “néha” tartozott Magyarországhoz, s mintha ugyanannyi ideig tartozott volna Romániához is! A tudatlan amerikainak eszébe sem jut holmi 1000 évben, netán több-ben gondolkodni! A közölt idézetben a szerző elmondja: 66 éves és egy olyan generációhoz tartozik, amelyik mindent birtokba akar venni és mindent meg akar tartani. “Ez az értelme a Zachor — Emlékezz! — parancsolatnak” — magyarázza, majd így folytatja: “1938-ban tízéves voltam. Ez München, Daladier és Chamberlain, Léon Blum “trükkös kiengesztelésének” és Churchill prófétai figyelmeztetésének éve. Csehszlovákiából az első menekültek elkezdtek érkezni a városunkba. Tragédia történt, de az élet ment tovább. Kevés figyelmet fordítottam a külvilágra (...) Hitler fölemelkedése elkerülte a figyelmemet. Abban bíztunk hogy a Harmadik Birodalom saját súlya alatt összeomlik majd és Európa nagyhatalmai kordában tartják Hitler és bűntársai megbuknak. Reméltük hogy nem lesz háború De mégis lett. A héber Elül hónap egyik pénteki napján tört ki, amikor mi mindannyian a nagy ünnepre készülődtünk. Reggel a sofar megfújása hívta a bűnösöket bűnbánatra. Elul-ban azt mondják még a hal is remeg a vízben A zsinagóga egyik sarkában apám a legújabb hírekről beszélgetett a barátaival philaktériákkal díszített imaköpenyben, izgatott hangjuk felerősödött és az öregek rájuk kiabáltak, legyenek csendben, imádkozunk itt! Máig is hallom ezt a ‘ssh”-t és nagyon jól tudom, mit jelent ez, micsoda ötlet csevegni és suttogni, amikor a zsidók a Világmindenség Királyához beszélnek. A népeknek és hadseregeiknek micsoda ötlete az, hogy néhány hold földért és néhány jelszóért egymást legyilkolják, amikor az Isten az ő híveit hallgatja. Háborúban voltunk de én nem éreztem magam veszélyeztetve. Volt némi tudomásunk arról, mi zajlik a határokon kívül. A magyar és zsidó újságokban bőséges tudósítás volt, tudtuk hogy a dolgok rosszul állnak. Hitler nem csinált titkot népünkkel szembeni bűnös terveiből, és azt is nagyon jól tudtuk, hogy az erővel alátámasztott gyűlölet mindig katasztrófát jelent, és Hitler zsidógyűlölete olyan nyilvánvaló, hatalma olyan abszolút volt, hogy nekünk a legrosszabbra kellett felkészülnünk. De a valós borzalmakat nem láttuk előre. Az igazság az, hogy mindazok alapján, amit a náci Németországról tudtunk, megingathatatlan bizalommal tekintettünk a német kultúrára és humanizmusra. Egymás között azt mondtuk, hogy ez mégiscsak egy civilizált és civilizáló nép, és nem szabad, hogy mi bedőljünk a német hadsereg viselkedéséről terjesztett felfújt híreszteléseknek (...) A peszáh (az egyiptomi kivonulás ünnepe, S.I.) hetedik napján, ami őseink csodálatos Vörös-tenger-i átkelését szimbolizálja, egy sor utasítást hirdettek ki. A falusi kisbíró, egy púpos ember, aki túl nagy dobot cipelt, monoton hangon hirdette ki ezeket a törvényeket. A katonai elöljáróság parancsai szerint minden zsidó üzletet és irodát be kellett zárni. A zsidók kijárását délutánra korlátozták amikor élelmet vehettek. Hirtelen vásárlási láz tört ki. Mivel nem volt többé jogunk eladni semmit sem, a családi üzlet polcai hamar kiürültek Nem sokat számított, hogy a vásárló fizetett-e vagy nem. Apám egyszerűen odaadta nekik amire szükségük volt. Hirtelen hirdetések jelentek meg a falakon. A német katonai elöljáróság által aláírt üzenet egyértelmű volt: aki megszegi az új rendelkezéseket, azt agyonlövik Agyonlövik? Nem hittem el, nem tudtam elhinni, de a lábaim remegtek A hadsereg speciális alakulatai és a notórius magyar csendőrség elkezdte a zsidó házak átkutatását. Ellenőriztek kutattak, fenyegettek Be kellett szolgáltatnod az ékszereidet, ezüstödet, valutádat, drágaköveidet, értéktárgyaidat. Apám viccet akart csinálni belőle. ‘Ezek bizony elégedetlenek lesznek — mondta. — Amit a legtöbb zsidó házban találni fognak az a szegénység lesz. Remélem, azt is el fogják kobozni. ” De még a szegény zsidóknak is volt ezüst gyertyatartójuk vagy kiddus-kupájuk a sabbatra, ezért aztán a kevésbé értékes tárgyakat előlhagyták és elrejtették az értékesebbeket a padlásra vagy a pincébe. így vagy úgy, de a csendőrök elérték amit
