Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
8 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. március akartak: városom szegény zsidó családjai még szegényebbek lettek. Nehéz lenne eltúlozni a magyar csendőrség gonoszságát. A mi kiirtásunkra vonatkozó Eichmann-terv megvalósítására kapott utasítást olyan lelkesedéssel és brutalitással hajtották végre, ami örökre a magyar hadsereg és nemzet szégyene marad A bejelentés, hogy egy gettót hoznak létre, szinte megkönyebbülést hozott. Legalább zsidók között leszünk családjainkkal. ” Itt álljunk meg egy pillanatra, mert megválaszolatlan kérdések merülnek fel bennünk! Ha annyira szegények voltak a magyarországi zsidó családok, mint például Máramarosszi- geten, honnan kerekedett olyan hatalmas összegű követelni valójuk most, amelynek teljesítése esetén Magyarország talán létezni is megszűnik? Ha egy megszállt országban nem teljesítik az egyenruhás testületek tagjai a parancsot, vajon nem vég- zik-e ki őket azonnal? Statáriálisan... Mintha - nem csak Wieselnél és nem csak most - a zsidóság azt óhajtotta volna a megszállt, háborúban kivérzett magyarságtól, hogy az ő megmentésükért a még megmaradtak áldozzák fel magukat. Igaz, ebben az esetben idegen — német — végrehajtók jöttek volna, az is igaz viszont, hogy most nem kellene suba alatt, a liberalizmus jelszavait hangoztatva tevékenykedni kipusztításunkért! Lehet, hogy a túlélésünk a legnagyobb és örök időkre szóló — egyik — bűnünk? Vajon miben merült ki a csendőrség “lelkesédese és brutalitása”? Egyetlen konkrét példa sem olvasható erre vonatkozóan Wieselnél. S ha a csendőrség hajtotta végre a német parancsokat, akkor vajon miért mossa össze az angolszász világ előtt őket a Magyar Hadsereggel, s főleg az egész Nemzettel? A legnagyobb kérdés azonban: ha “örök időkre” bűnös nemzet maradunk, mi a csudának kért számtalanszor és kér még mindig bocsánatot, sőt követi meg a zsidó népet majd’ minden magyar vezetés? És ha megköveti, talán nem írja elő a zsidó vallástörvénykezés a megbocsátást?... És ha sohasem bocsájtanak meg nekünk, akkor most a magyarság fennállása örök idejéig fizetnünk kell majd? Újra és újra? Vajon még hányszor? A kettős mérce fokai ebben a műben az eddigieknél is nagyobb távolságra kerültek egymástól: “Néhány szigeti zsidó megúszta a gettót. Enyhe tavasz volt és csak a hegyekbe kellett fölmenni, amíg ez a cirkusz lezajlik. Házvezetőnőnk, Mária, egy keresztény nő — kedves Mária, aki azóta szolgált nálunk, amióta megszülettem —, könyörgött, hogy menjünk vele a házába. Felajánlotta egy távoli völgyben lévő kunyhóját. Mind a hatunknak lenne hely, és még Nissel nagymama is elférne. — Heten egy kunyhóban? — Igen — és keresztet vetett, mintha Krisztus lenne az ő tanúja. Mindenről gondoskodna, mindent biztosítana. Mi kedvesen, de határozottan nemet mondtunk, mert nem tudtuk mi vár ránk. 1944 áprilisa volt. Csak néhány héttel az előtt, hogy a szövetségesek partra szálltak, de a szigeti zsidókat senki sem értesítette a “végső megoldás” lényegéről. A szabad világ, beleértve az amerikai és a palesztinai zsidó vezetőket, már 1942 óta tudta, de mi nem tudtunk semmiről. Miért nem figyelmeztettek? Bár ez nem menti a gyilkosokat és azok bűntársait, egyszerűen képtelenség, hogy az ember ne érezzen elkeseredést az amerikai és palesztinai fivéreink és nővéreink passzivitása miatt! Mennyien megmenekülhettek volna népünkből az ellenségtől, ha Roosevelt, Churchill, Ben-Gurion, Weizmann és a világ zsidóságának vezető lámpásai rádióüzenetet intéztek volna: 'Magyar zsidók, ne hagyjátok magatokat gettóba zárni, ne szálljatok be a marhavagonokba! Menekülj, bújj barlangba, bújdokolj el az erdőkbe! ’ Ha nekünk megmondták volna, hogy a gettóból az utak a vasútállomásra vezetnek és a vasutak és a vonatok végállomása Auschwitzban van, és ha megmondták volna, mit jelent Auschwitz, akkor a szigeti zsidók többsége az illegalitást választotta és túlélte volna. (...) Két magasrangú Gestapo-tiszt érkezett. (Később azt mondták nekünk, hogy az egyik Adolf Eichmann volt. Ezért gondolom, hogy én felismertem őt a jeruzsálemi tárgyalásán.) (...)” Akik megfogadták a tanácsot, vagy elfogadták a keresztények segítségét, azok tehát megmenekültek. (Erre soksok magyar tudna példát mondani!) Wieselék visszautasították a segítséget, vagyis kizárólag magukat hibáztathatnák a bekövetkezettekért. És természetesen azokat az említett zsidó vezetőket, akik nemcsak nem tettek semmit a gettókba terelt zsidókért — bár ők már tudtak a táborokról! —, hanem inkább rábeszélték őket: menjenek csak, nem lesz semmi bántódásuk. Ez természetesen csak “passzivitás”, “elkeserítő”, de nem “örök időkre szóló bűn”, mégcsak nem is bűnrészesség! A szabad világi zsidóság részéről épp úgy, mint a világ akkori leghatalmasabb vezetői részéről! A keresztények ezzel szemben ma is szidalmazhatók. "Az öregek tanácsát rendkívüli ülésre hívták össze. Izgatottan vártuk apánkat, aki hírek után ment. A szomszédok összegyűltek, hírek kezdtek szállingózni valamilyen transzportokról. Az első szállítmány másnap reggel indult, de a mi utcánk nem tartozott bele... (...) A szovjetek néhány méföldnyire voltak tőlünk Egy kis szerencsével a Vörös Hadsereg hamarabb érkezett volna, mint a marhavagonok. (...) Isten visszatartotta őket... ” A következőkben lírai leírás következik Mária, a házvezetőnő tevékenységéről. Arról, hogy még a gettóba is bement, segített, elmondta: előkészítette a kiutat, mindent elintézett. Ők mégsem mentek! (Pedig ugye, ekkor már tudtak a transzportokról is.) Mária gyönyörű dicsérete azonban csak arra jó s arra kell, hogy nagyobbat vágjon a túlélő író a keresztényeken és magyarokon: “Kedves Mária! Hogyha a többi keresztény is ugyanazt tette volna, amit te, akkor az ismeretlen felé rohanó vonatok kevésbé lettek volna tömöttek Hogyha a papok és a tiszteletesek fölemelték volna a hangjukat, ha a Vatikán megtörte volna a hallgatást, akkor az ellenség keze nem lett volna olyan szabad. De a legtöbb honfitársunk csak magára gondolt. Alighogy egy zsidó házat kiürítettek lakóitól, ezek megszállták mint a varjak azt az elhagyott tulajdont, betörtek a kamrákba és a szekrényekbe, ellopták a lepedőket és ruhákat, összezúzták a tárgyakat és fosztogattak. Számukra ez egy parti volt, kincskeresés, nem olyanok voltak mint Mária... ” Tisztelt Honfitársaim, keresztény magyarok! Ezek vagyunk hát mi — a világ szemében! Rablók, fosztogatók, összezúzok, barbárok, s ezen tulajdonságunkat csak megerősíti, hogy akadtak és talán akadnak Mária-szerű kivételek. Csoda- e, ha a környező népek hamis propagandájának oly könnyen bedől a műveletlen nyugati polgár fentiek és ezekhez hasonlók
