Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
6 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. március szer lasszóval fogta a "nagy" neveket és kitüntetésekkel halmozta el (kötelezte le) őket, mert azt tartotta, hogy a kultúra (és a tudomány is) politikai kategória. Amikor dr. Rubovszky egyenlőségi jelet tesz "idegen országgal kötött kis kompromisszumok" és a "Kádár-rezsim alatti napi kis kompromisszumok" közé, akkor nem tudom, miről beszél. Egyetlen demokratikus nyugati ország sem kíván megalkuvást (mert ügye a kompromisszum ezt jelenti magyarul), legalábbis nem elvit. Senkinek sem kell feladnia az elveit, ha például teljesjogú amerikai polgárként akar élni, mert a kettős állampolgárság itt elfogadott. Ellenben a kommunizmus alatt kötött bármilyen kicsiny kompromisszumok elsősorban az elveket érintették, mivel a diktatúra arra törekedett, hogy mindenkit kompromittáljon s így tegye elkötelezettjévé. Amit a kommunizmusban otthonmaradottak és a nyugatra mentek tudásának összehasonlításáról ír dr. Rubovszky, azzal nem tartom illőnek vitába szállni. Legyen elég talán annyi, hogy amikor a kommunista érában leélt 25 év után (közgazdász végzettséggel) nyugatra mentem, akkor láttam, hol tart fejlődésben a Nyugat, milyen képzett a nyugati értelmiség és mennyire elmaradott a Vasfüggöny mögötti világ. Mindez megdöbbentett. Dehát ezen nem lehet csodálkozni: értelmiségünk négy évtizeden át el volt zárva a szabad élet perspektíváitól, a vezető "káderek" szovjet egyetemeken nyerték képzettségüket, ahol a marxi- lenini tanokra helyezték a hangsúlyt és a magyar szakemberek horizontja Moszkváig terjedt. Az viszont egyenesen nevetséges, hogy a nyugatról az ország segítségére siető "fizetett és szívességi szakértők komputerből kipréselt sémái" azért mondtak csődöt, mert a hazaérkezők nem ismerték az otthoni KGST-viszonyokat. A valóság az, hogy a néhány hazatért segítőkész szakember olyan értetlenségbe ütközött és olyan elmaradottsággal találta magát szembe, hogy az nemcsak a kedvét vette el, de lehetetlenné tette számára a munkát és az együttműködést. Értelmes ember aligha állíthat olyat, hogy egy szakember (pld. egy közgazdász) számára hátrányt jelent az, hogy nem ismeri egy, az általa megszokott és bevált szisztémánál sok fokozattal primitívebb gazdasági rendszer elavult és túlhaladott szabályait. Tájékozatlanságra vall, amit a levélíró állít, hogy "rengeteg" emigráns magyar illeszkedett be a hazai rendszerváltó munkába. Úgy látszik, dr. Rubovszky nem olvas újságot, mert az utolsó négy-öt évben a hazai lapok hasábjain számos nyugati magyar olvasó levele látott napvilágot, melyekből kitűnik: önkéntes felajánlkozásukra még csak nem is kaptak választ illetékes helyekről és nem tartottak igényt segítőkészségükre, szaktudásukra, nyelvismeretükre, tapasztalataikra és összeköttetéseikre. Sokszáz ezt tanúsító újságkivágatom és magánlevelem van, míg két kezemen meg tudom számolni azokat, akiknek lehetőségük volt bekapcsolódni a hazai munkába. Legtöbbjük kedvét vesztve hamarosan vissza is tért, mert nem tudta megszokni a nyugatitól merőben különböző munkahelyi légkört, de ráadásul annyi megnemértéssel, féltékenységgel, irigységgel, gáncsoskodással és rosszindulattal találkozott, hogy inkább feladta. A hazai mentalitás két mondatban ez: nincs szükségünk a nyugatiak segítségére és tanácsaira, csak a pénzükre. Azt ideadhatják, de másra nem tartunk igényt. Ez persze nyilvánvalóan abból a szemléletből táplálkozik, miszerint mi cserbenhagytuk a hazánkat, következésképp most nincs jogunk beleszólni az otthoniak dolgába. Nem szabad megfeledkezni arról, hogy az 1945- ös, az 1947/48-as és az 1956-os három nagy emigrációs hullámmal távozottak legtöbbjét a kényszer vitte rá erre a fájdalmasan nehéz döntésre, mert a menekülés vagy a börtön (esetleg az akasztófa) között választhatott és kérdés, mivel használt többet hazájának: ha marad és eggyel szaporítja a tétlenségre kárhoztatott politikai elítéltek számát, vagy emigrál és megpróbál onnét hasznára lenni hazájának, megpróbál küzdeni a kommunizmus ellen. Mert a politikai okokból disszidáltak (még egyszer hangsúlyozom: most csakis azokról beszélek) a szívükben valamennyien magukkal vitték a Hazát és lélekben sohasem szakadtak el attól. Ám annak ellenére, hogy ma már úgy-ahogy megteremtődött a konszenzus az otthoniak és a kommunizmus idején hazaárulóknak kikáltott emigránsok között, most is gyakorta találkozni újságcikkekben olyan sanda célzásokkal, amelyek érdemként hansúlyozzák, hogy valaki "hű maradt szülőföldjéhez s egy pillanatig sem gondolt arra, hogy elhagyja hazáját". Igen, ezt én is érdemnek tekintem, ám zavar, amikor ezt olyan összefüggésben kell olvasnom, ami emigránsokra utal. (Egyszer már foglalkoztam ezzel a kérdéssel és elmeditálgattam azon, hogy e hűség mögött sokaknál vajon nem az rejlett-e, hogy egészen jól megtalálták helyüket a kommunizmusban? Persze mindenki, aki szembenállt Kádárral, nem jöhetett el és létezett belső emigráció is - magam is abban éltem évtizedeken át ~, de ahogy bennünket gyakran gyanúsítanak azzal, hogy csak a nyugati életnívóért lettünk "hűtlenek" a hazához - pedig de keményen meg kell küzdeni ezért az életszínvonalért és mennyivel többet kellett dolgozni érte, mint amit otthon megszoktunk! --, az otthonmaradottakkal szemben is felmerülhet ez a gyanú, nem?...) Dr. Rubovszky András higgadt és tárgyilagos levele a megértést szolgálja. E választ is az a szándék sugallta, hogy áthidaljuk az évtizedek alatt köztünk keletkezett űrt és kezet fogva munkálkodhassunk a közös cél, Hazánk felvirágoztatása érdekében. Örülnék, ha e sorok révén kö- zelébb kerültünk volna ennek megvalósulásához... * (A szerkesztő megjegyzése: a fenti cikk -- melynek első részét lapunk februári számában közöltük - dr. Rubovszky András "Ki tett többet a rendszerváltásért?" címmel a Magyar Nemzet 1995. december 21-i számában megjelent írásának címében feltett kérdésre kíván válaszolni.) FIZESSEN ELŐ LAPUNKRA
