Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
1996. március AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 érthetetlen és nincs rá magyarázat. (Újabb zárójelben hadd adjak hangot annak a gyanúmnak, hogy dr. Rubovszky András valószínűleg ilyen eldeformálódott lelkületű emigránsokra gondolt, amikor arra utal cikkében, hogy - úgymond - "Alig találkoztam a magyar emigrációból valakivel, aki kétpercnyi ismeretség után ne szidta volna előttem a másik emigráns magyart, mert az egy másik kinti szervezet tagja volt." Nem tudom, milyen emigránsokkal hozta össze a véletlen dr. Rubovszkyt, de azok vagy az előbb említett "hazadolgozók", illetve a "rendszerrel szolidáris emigránsok" se hal, se hús csoportjába tartoztak s azért szidták - akkori szokásukhoz híven - a nemzeti emigráció szervezeteit, vagy nagyon primitív fráterek lehettek. Mert tisztességes emigráns legalább a külső látszatra ügyelt és ha voltak is politikai viták, meg ellentétek egyes emigráns egyesületek között, azt intelligens ember kifelé és éppen otthon, távollévők háta mögött hazaiaknak nem per- traktálta. Ha csak ilyenekkel találkozott dr. Rubovszky, azokra kár volt akár öt percet is pazarolnia, mert azok nem reprezentálták az emigrációt. Legfeljebb saját rögeszméiket.) Hogy adódtak ellentétek az emigráción belül, azon csak az csodálkozhat, akinek fogalma sincs a demokráciáról és a pluralizmusról. Otthon nem voltak viták fél évszázadon át: most vannak. De még mennyire, hogy vannak: mert lehet vitázni s ahol több álláspont is érvényesülhet, ott a vélemények néha összecsapnak. Mindezt az minősíti, hogy milyen a stílus és megmaradnak-e a viták parlamentáris keretek között? És ha ezt nézzük, én nem tudom, érheti-e szemrehányás az emigrációt?... Elfajult dialógusokra és eldurvult hangra tudnék néhány példát felhozni, de nem a mi köreinkből, hanem a hazai közéletből. Ne is feszegessük ezt tovább, inkább próbáljunk választ keresni a dr. Rubovszky cikkének címében feltett kérdés másik felére: mit tettek az otthoniak a rendszer- váltás érdekében? Amikor ez a kérdés felvetődik, mindig Sieyes abbé jut eszembe, aki egyet tett a francia forradalom alatt: túlélt. Túlélte a nehéz éveket és ez nem lebecsülendő teljesítmény. S ez ráillik az 1945. utáni magyar társadalomra is, amelynek közel fél évszázadon át egy feladata volt: élni, túlélni a rendszert. És ez sikerült is. Ami a maga nemében óriási teljesítmény, mert a kommunista rendszer mindent elkövetett, hogy ezt meghiúsítsa. Hogy a magyar társadalom gerince megtörjön, hogy a középosztály kipusztuljon, de legalábbis magatehetetlen és tudatát vesztett rabszolgaszintre süllyedjen. Nem így lett. A magyar társadalom túlélte a kommunizmust, túlélte a diktatúrát és még maradt ereje a talpraállásra is. Magyarságtudatát pedig nem veszítette el, megőrizte identitását és nemzeti értékeit. Rendszerek jönnek, kormányok mennek, de a nép marad: és a magyar nép is maradt. Ez pedig mindennél több. A legtöbb, amit a rendszerváltásért tehetett. Voltak aztán olyanok is, akik szembementek a hatalommal, ki előbb, ki utóbb döbbenvén rá arra, hogy a kommunizmusban nem lehet élni és meg kell próbálni tenni ellene valamit. Ennek következtében aztán megteltek a magyarországi börtönök, kényszermunka- és internálótáborok, de akik oda bekerültek, azok is túlélték. Nehezebb körülmények között, mint a kintiek, de túlélték. ("Bent" talán még zavartalanabb volt a túlélési lehetőség, mint kint: ott már nem érhették meglepetések az embert, de aki még kint küszködött, az sohasem tudhatta, mikor kerül rá a sor. E sorok íróját megkímélte a sors attól, hogy sokáig bizonytalanságban kelljen élnie: a legelső összees- küvési perek egyikében, már 1947-ben rács mögé került. Évekig nem voltak megélhetési gondjai és még pártszemináriumokra, meg szakszervezeti oktatásra sem kellett járnia. Az igazi bajok a szabadulás után kezdődtek és talán nem túlzás azt állítani, hogy azok az évek keményebb próbatételt jelentettek és hamarább felőrölték az ember ellenállóképességét, mint a börtönesztendők.) Végülis igaza van dr. Rubovszkynak: mérlegelés helyett inkább próbáljuk meg tisztelni a másik álláspontját. Elégedjünk meg annak megállapításával, hogy a határ mindkét oldalán élő magyarság megtett minden tőle telhetőt a túlélésért, mindazt, amit lehetőségei engedtek. Mindez kötelesség volt, nem érdem. Tehát ahogy nem vezet jóra a rivalizálás, éppúgy értelmetlen a kölcsönös szemrehányás és vádaskodás is. Annak firtatása, hogy ki választotta a jobbik utat, ki lett hűtlen hazájához vagy ki kollaborált a szükségesnél nagyobb mértékben? Sajnos azonban a rendszerváltás után rá kellett döbbennünk: eltávolodtunk egymástól és két nyelven beszélünk. És miután kéznyújtás helyett olyanokat kaptunk a fejünkhöz, hogy azért nem vagyunk alkalmasak otthoni szerepvállalásra, mert idekint "megszedtük magunkat, míg az otthoniak szenvedtek" (notabene ezt az a külügyminiszter mondta, aki a rendszer- váltás előtt éveken át vendégprofeszor volt Kaliforniában...) és hogy "megpucoltunk a nehézségek elől", végül is sokan közülünk kedvüket vesztették és felhagytak a további igyekezettel. Szögezzük le: lehetett valaki tisztességes, hű maradhatott magyarságához és megőrizhette lelki-szellemi integritását a kommunizmusban is (esetleg még kényszerpárttagként is), mint ahogy viselkedhetett gerinctelenül az emigrációban is. Volt rá példa bőven. Az emigráció mindig megértéssel kezelte azokat, akik a létfenntartás végett voltak kénytelenek otthon "belesimulni" a rendszerbe. De azok számára, akik az emigráció függetlenségéből és biztonságából bratyiztak a Kádár-rendszer uraival, azok számára nincs mentség. Végezetül még néhány mondat erejéig szeretnék vitába szállni a levél írójával, dr. Rubovszky Andrással. Nem tudok egyetérteni vele pld. abban, hogy használt az országnak, aki otthonmaradt és szakmája nemzetközi hírű kiválósága lett. Tudományos, szakmai vonalon kétségkívül, mert munkájával a haladást szolgálta, de ugyanakkor a kommunista rendszer hírét öregbítette és a diktatúra hitelét növelte a világban. (Thomas Mann írja egyik levelében, hogy részben azért is jött el hazájából, nemzetközi sikereivel nem akart dicsőséget szerezni Hitleréknek. De a mi Bartókunk döntésénél is szerepet játszott ez a szempont: ő sem akarta nevével és puszta jelenlétével hitelesíteni azt a rezsimet, amellyel nem értett egyet.) A rend
