Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-03-01 / 3. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. március De nehogy azt higyje Dr. Rubovszky András (akinek a Magyar Nemezeiben közölt levelére akar válaszféle lenni ez az írás), vagy bármelyik hazai olvasó, hogy most sajnáltatni akarom magunkat, emigránsokat. Aki tudta, miért jött el a kommunizmusból, aki szilárd világnézeti alapokon állt és volt hite, az aránylag könnyen meg tudott birkózni az ilyen-olyan nehézségekkel. A problémák főképp azoknál adódtak, akik anyagi előnyök, jobb megélhetés vagy a gyors meggazdagodás reményében disszidáltak. Ezekkel fordult elő, hogy ha nem minden alakult úgy, ahogy ők elképzelték, elvesztették a talajt a lábuk alól, letörtek és később elkallódtak. De róluk most ne essék szó, csakis a politikai emigránsokról, akik a lábukkal tudatosan szavaztak a kommunizmus ellen. A súlyosabb feladat azoknak jutott, akik otthon maradtak — hiszen mindenki nem jöhetett el, akkor kiürült volna az ország — mert az ő dolguk volt őrizni a folytonosságot a legnehezebb körülmények között is. Hogy ez a diktatúrában mit jelentett, nekem nem kell magyarázni, hiszen 25 évet éltem a szovjet világban. Tudom. Ha valaki képes összehasonlítani, mihez kellett több erő: otthon élni, vagy az emigrációban boldogulni, az e sorok írója. Tudom, milyen nehéz volt — főleg a rossz káderekre nehezedő erkölcsi nyomás és az őket fokozottabban sújtó megélhetési gondok miatt — otthon emberhez méltó életet élni s hűnek maradni az elvekhez, önmagunkhoz. Tudom, milyen tojástáncot kellett járni, mennyit kellett alakoskodni és színészkedni ahhoz, hogy az ember megtarthassa a munkahelyét, hiszen élni muszáj és a családot is el kellett tartani. Tudom, mennyi kis kompromisszum és mennyi megalkuvás keserítette meg az ember életét, ment lassan az önbecsülés rovására és idézett elő szinte tudathasadásos lelkiállapotot. Tudom, hányszor kellett megalázkodni és hányszor kellett eltűrni a megaláztatást olyanoktól, akikbe az ember rendes körülmények között még a lábát sem törölte volna bele. Embertelen dolog volt ezt végigcsinálni. Mert nem mindenkinek azonos a tűrőképessége, nem egyformán teherbíró a gyomra. Van aki érzékenyebb, s van aki kevésbé az. Aki eljött, azt új gondok elé állította az élet, de legalább nem kellett hétrét görnyedni a párttitkár előtt és ugyanúgy lehetett beszélni otthon, a munkahelyen, meg a gyerek előtt is. És még valami: vége lett a tehetetlen-tétlen tűrés korszakának. Lehetett beszélni, írni, véleményt, bírálatot mondani, lehetett cáfolni a kommunizmust és hirdetni az igazságot. És az emigráció ezzel járult hozzá a rendszerváltáshoz, annak előkészítéséhez: igyekezett megőrizni a nemzeti értékeket és ápolta a hagyományokat, megülte a nemzeti ünnepeket és ébren tartotta Ötvenhat követeléseit, gondozta a forradalmi szabadságharc szellemi örökségét és őrizte a lángot, igyekezett (nemcsak magyarul, idegen nyelveken is) tudatosítani a világban Trianon méltánytalanságát és a magyar igazságot, képviselte a magyar ügyet a nemzetközi fórumokon és igyekezett javítani a magyarságról a világban kialakult képet s végül igyekezett az ifjú korosztályokat magyarnak megtartani s lelkűkbe plántálni a magyarságtudatot. Mindezt summázva: a nemzeti emigráció töltötte be a némaságra ítélt magyar ellenzék szerepét és szószólója volt a magyar ügynek. Sok-e ez vagy kevés? Nem tudom. De az emigránsok ezzel vették ki részüket a rendszerváltás előkészítéséből és tették, amit kötelességként rájuk rótt a sors. És ha tevékenységükkel csak egy százalékkal több rokonszen- vet tudtak kelteni a magyarság iránt, mint amennyi addig volt és egy kicsit is sikerült megismertetniük a félrevezetett nyugatiakkal a kommunizmus igazi arcát, már nem éltek hiába. Ha pedig csak féltucatnyi barátot, pártfogót vagy támogatót sikerült találniok a magyar ügy számára, máris pozitív a mérleg. (Hadd idézzem fel itt zárójelben az emigrációban 40 évet töltött és pár éve hazatelepült dr. Varga László országgyűlési képviselő gyászbeszédének egy részét, amit Varga Béla temetésén mondott a sírnál: "Népében élő, kemény és határozott magatartása miatt két választása volt: a kommunista diktatúra áldozata legyen vagy elmenjen. Bölcsen az utóbbi mellett döntött. De nem a népét hagyta el, csak az országot." Igen Varga Béla is eljött, de csak fizilailag, a testi valójában volt távol a szülőföldjétől, mert mást nem tehetett. De a hazát ~ ő is - mindvégig a szívében hordta. És éjt-nappallá téve mindent elkövetett azért, hogy segítsen népén, hogy könnyítsen gondjain, hogy világgá kiáltsa fájdalmait, hogy szót emeljen sorsáért, hogy képviselje érdekeit, hogy közelebb hozza azt a napot, amikor a Haza ismét szabad lehet. És Varga Bélának megadatott a sorstól, hogy megérhesse ezt a napot és szabad hazába térhessen vissza. Meghalni.) Én ilyen emberekre gondolok, amikor az emigránsokról beszélek. Olyanokra, akik méltóan viselkedtek ehhez a rangot jelentő státushoz. Olyanokról beszélek, akik tudták, milyen kötelezettséget jelent számukra az, hogy szabad földön, jobb körülmények között élhetnek, mint otthoni testvéreik és tisztában voltak azzal, hogy ez szüntelen szolgálatot jelent. Hogy mindenki az "ügy" szolgálatába kell állítsa azt a képességét, amivel a Teremtő megáldotta. Aki írni tud, annak írnia kell, aki szervezni tud, annak az egyesületi életben kell szerepet vállalnia, aki tanítani tud, arra a felnövő generációk oktatásának gondja hárul, aki a könyterjesztéshez ért, annak a magyar betű népszerűsítése a dolga, aki idegen nyelveket tud, annak a nyugati könyvtárak anyagát kell bővítenie magyartárgyú könyvekkel, aki énekelni tud, annak a magyar dalokat kell közkinccsé tennie. Ésígytovább, ésígytovább. És az emigránsok nagy többsége nagyjából-egészéből meg is felelt ezeknek az elvárásoknak. Legalábbis nagyobb százalékban voltak hajlandók áldozatot hozni a közért, mint azt az otthoni társadalomban tapasztalni lehet. De ez természetes: egy idegen tengerben élő közösség tagjai mindig össze- tartóbbak és készek az áldozatvállalásra. Persze az igazsághoz tartozik, hogy még az emigrációban is voltak, akik barátkoztak a hazai hatalom képviselőivel. Ezt nehéz elfogadni. Mert hogy az otthoniaknak a megélhetésük érdekében kellett kis engedményeket tenni, azt meg kell érteni s abban semmi kivetnivaló nincs. De hogy valaki a szabad világban, minden kényszer nélkül megalkudjon (az őt elüldöző) rendszerrel, az már
