Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG deklődni fog, s nem tudta, mit mondjon neki. Nem érdeklődött. Mindössze a keresztnevét kérdezte meg, hogy illően meg tudja szólítani, aztán kedvesen kinálgat- ta. Pihenhet is egy-két órát, mondta, vagy ha szoptatnia kell, tegye nyugodtan, ő majd átmegy a másik szobába, hogy ne zavarjon... Azt azért megérdeklődte, fiú-e vagy lány a picike, s hogy nehéz volt-e a szülés. Ezek olyan kérdések voltak, amelyekre válaszolni kellett, hiszen büszkeségét is elárulhatta: — Fiú. Egészen nagy súllyal született. Máris olyan, mintha három-négy’ hetes lenne... Es makkegészséges! Istvánnak hívják, bár sokan mondták a kórházban, hogy ez túl egyszerű név, nem divatos... -- tette hozzá Anna szégyenlősen, várva a nénitől a véleményt. — Egyszerű9 Nem. egyszerűen magyar! Igazán magyar. Hála Istennek, hogy így hívják! Az ember már meg sem tudja jegyezni a szomszédok és ismerősök gyerekeinek a nevét. Sose hallottam olyanokat, amilyeneket ma adnak a gyermekeknek! Lassan már a régi szép magyar nevek számítanak ritkaságnak! - áradt a néniből, akiről közben Anna azt is megtudta. hogy őt Mártának hívják. Úgy látszott, ez a név-téma a kedvencei közé tartozott, sugárzott belőle az elégedetlenség, s az István név iránti meleg szeretet. A tea elfogyott. Mondani kellett volna valamit, vagy talán elindulni Anna mereven ült a fotelben, s nem tudta, mitévő legyen. A néni kipakolt a konyhába, majd visszaült a szemközti fotelbe Végül ő törte meg a hosszú hallgatást, mintha kitalálta volna zavarban lévő vendége gondolatait:-- Merre megy most? Hová tart a kicsivel? Váija valahol valaki? Anna nem tudott felelni Nagy szemeket meresztett Márta nénire lassan ismét fátylat szövő könnyein át. Végre sikerült annyit kinyögnie: — Nem tudom... -- aztán újra kitört belőle a hangos zokogás. — Nyugodjon meg. kedves. Nem elküldeni akarom és nem akartam megbántani. Nem tudhattam, hogy egy csecsemővel, Karácsony Szent Estéjén valaki úgy áll az utcán, hogy' nem tudja, hová megy! - Megrendült Láthatóan maga sem értette a dolgot, bár nagyon összefüggően mondta el, amit gondolt. Mégis, mintha csak a most kimondott szavak tudatosították volna benne a másik nő, egy fiatal anya súlyos helyzetét. Nem kíváncsiskodott, ami egy idős hölgytől igazán nagy teljesítménynek tűnt. Inkább azon töprengett, mit csinálhatna Azt sem tudja, ki ez a nő. habár nem néz ki csavargónak. Csinos, ápolt, de nagyon kétségbeesett. Persze, érthető, ha azt sem tudja, hová menjen... -- morfondírozott magában Márta néni Annában is elindult valami. Megszólalt, mert tudta, mondania kell valamit. S ha mondania kell. akkor már az igazat mondja, hátha megkönnyebbül legalább. Eljutott abba az állapotba, amikor beszélnie kellett valakivel, valakinek, különben megfullad. Csak elkezdeni volt nehéz, az első szavak kimondása után már bővizű forrásként törtek fel belőle az események. — Nem tudom, hová mehetnék. Nincs hová mennem. Szüleim messze vidéken élnek, egy kis faluban. Semmiről nem tudnak. - Márta néninek az jutott az eszébe: ez a lány megesett, s most szégyelli. Szüleit nem akaija szégyenbe hozni. Szegény! De azért vigyáznia kellett volna magára! - Nem megesett lány vagyok -- folytatta Anna, mintha csak a néni gondolataira válaszolna. - Annál sokkal rosszabb! Megtévedt és megtévesztett. Egyetemre jártam itt Pesten. Sok pénz kellett. Nemcsak az iskolához, a lakásbérléshez, de ruhákra, könyvekre, színházra, mozira. Tetszik tudni, az meber ilyenkor élni akar. Amíg fiatal. Volt egy' udvarlóm is. Rendesnek látszott, szerettük egymást, de pénze neki sem volt elég. Egy szer beállított hozzám egy "barátjával", s arról beszélgettünk, hogy egyre jobb üzlet a bérszülés. Egy pillanatra elgondolkozott, de az öregasszony nem szólalt meg. Úgy tűnt, fel sem fogja, miről beszél a lány, pedig rendkívüli érdeklődéssel figyelt rá. Anna. talán saját gondolataitól, lebiggyesztette a száját és zavartan, erőltetetten felnevetett:-- Tetszik tudni, nem sokkal a beszélgetésünk előtt láttam a tévében egy műsort. Késő este ment. Olyan szépen beszéltek erről az egészről az "okosok"... "Dajkamama", így mondták. Arra. aki kihordja és megszüli a másik nőnek a gyereket... Ugye, milyen szép becézése az aljasságnak? - nevetett ismét gúnyosan, majd némi szünet után folytatta. -- Aztán egyre többször esett szó erről, és Ádám, az udvarlóm egyszer felvetette, mi lenne, ha én is vállalnék ilyen bérszülést? A meddő házaspárok minden pénzt megadnak érte, csak azt a néhány hónapot és persze a szülést kell kibírnom. Mindent a megrendelő fizet! Még az egészséges táplálkozásomat is, hogy’ az általam kihordott csecsemőjük makkegészséges legyen. Hát az is lett! - mondta hetykén, de nem nézett a gyerek felé, aki békésen aludt azóta, hogy kibontotta.- Előbb ellenkeztem, de aztán az a bizonyos barát egyre gyakrabban jött, egyre csak duruzsoltak és Ádám is egyre biztatott: megoldódna minden gondunk. Sokkal előbb ösz- szeházasodhatnánk. még közös lakásra is futná a pénzből, nem kellene külön-külön albérletben nyomorognunk... Egy' idő után igent mondtam a kedvéért. Végül is, csak néhány hónap, aztán megszülöm, átadjuk a "megrendelőnek" és elfelejtem az egészet, gondoltam, aztán boldog leszek... Megegyeztünk. Adám is jelen volt, aláírta a papírokat, mint tanú. Letették az előleget és én elmentem a megbeszélt időben a műtétre: a beültetésre. Persze, ők is ott voltak, nehogy meggondoljam magam Nem éreztem semmit. A házaspár rendszeresen hordta nekem a legfinomabb ételeket. Később elvittek magukhoz és megmutatták, mi mindent vásároltk már leendő kicsinyüknek. Állandóan érdeklődtek állapotom felől. Sokáig nem is volt semmi baj. bár néha lelkiismeret-furdalásom volt, de inkább csak a szüleim miatt. Nem is látszott, hogy' terhes vagyok. Amikor már nem lehetett titkolni, nem jártam be az egyetemre. otthon tanultam, hogy le ne maradjak. - Ismét szünetet tartott, mintha újraélné az elmondottakat.-- Akkor kezdődtek a bajok, amikor egyre többet mozgott a kicsi, és én egyre jobban féltem. Nem a szüléstől, bár lehet, hogy' attól is. Inkább valami megfoghatatlan félelem vett rajtam erőt. Tanulás helyett egyre többször simogattam a hasamban rugdalódzót, aki egyre közelebb volt a szívemhez, és egyre kevésbé tudtam elképzelni, hogy másnak adjam oda. Elhessegettem magamtól az ilyen gondolatokat, de éjszakánként megintcsak a picinyemmel beszélgettem, találgattam, milyen lesz majd a szeme, a szája... Ádám rendkívül kedves volt hozzám, gyakran jött, én meg egyre jobban kezdtem utálni. Zakatoltak az idegeim Minden gondolatom a közeli jövő volt, az
