Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
1996. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 5 elszakadás, s az utána következő életem... Eljött a szülés ideje, és én. valami rettenetes érzéstől vezérelve, nem a megbeszélt helyre vitettem magamat a mentővel. Természetesen így is megtudták, hogy hol vagyok, nem is gondoltam, hogy nem tudják meg, nem is akartam, hiszen adósuk voltam. Pontosabban vagyok... Inkább attól féltem, hogy a "megrendelt" orvos meg sem mutatja majd a kicsinyemet, aki papíron nem is az enyém, szerződésem van arról, hogy másé. hogy előre eladtam... Kifizették!! -- nevetett fel ismét vadul, fuldokolva, de könnyeivel küszködve. -- Én pedig egyre inkább látni akartam. Látni és érezni! Elhatároztam, hogy erős leszek, a jövőm érdekében, nem csinálok semmit, csakis a megbeszélteket, de legalább látni akartam a magzatomat... A szülés simán ment. legalább is az orvosok szerint. Valójában nem is olyan egyszerű az egy ilyen nagysúlyú csecsemő esetében. Aztán felsírt a kicsi. Az ÉN gyermekem! Ordítani szerettem volna. Nem tudom elmondani azt az érzést... Márta néni érezte, hogy mozdulnia sem szabad. Olyan volt kicsinységében meghúzódva a kályha melletti fotelben, mintha ott sem lenne, mintha maga is csak a lakáshoz tartozó élettelen holmiként feletődött volna a fotel sarkában. Csak égszínkék szeme egyre jobban áradó melege hatolt a másik nő szívéig, láthatatlanul, de együttérzőn és biztatón. — Amikor először kihozták, hogy megszoptassam, már tudtam, hogy nem adom oda senkinek. Csak azt nem tudtam. hogyan menekülhetnénk meg. hiszen naponta jöttek be megnézni a "gyermeküket" a vevők! Boldogok voltak, én meg egyre szomorúbb és kétségbeesettebb. Persze, azért mindig mosolyogtam, amikor bejöttek -- nézett hirtelen Márta nénire Anna. mintha az értené, miért mutatott mást, mint amit érzett. -- Nem akartam, hogy észrevegyék, készülök valamire. Azt hitték, a pénz mindennél fontosabb számomra. Ádám is jött. elégedett volt. Én meg csak azzal foglalkoztam, hogyan játsz- hatnám ki őket. Sejtettem, hogy az idegen kórház orvosainak nem mondták el a valóságot. Minek mondták volna? Ők mind úgy tudták, hogy csak az ünnepek után megyek haza a kicsivel, s ők onnan azonnal elviszik a bébit. Az albérletben amúgy sem maradhatna néhány percnél tovább... Ezt biztosan tudták... Szóltam az orvosnak, engedje meg, hogy az ünnepekre hazamenjek, mégiscsak más otthon, családi környezetben... Megértette! Kiadta a zárójelentést, és én, felkarolva a kicsinyemet, elindultam kifelé... -- Itt szünetet tartott, nyelt nagyokat, mert eszébe jutott a kórház kapujában ácsorgása, a rázuhant kilátástalanság. — Csak a kapun kívül gondoltam végig: nincs hová. Az albérletbe nem vihetem Istvánkámat, szállodába sem mehetek vele. Ott úgyis hamar megtalálnának. Mindenütt megtalálnak. Nem bújhatok el - zokogta most már falat remegtetőn --, pedig az anyaság!... Tetszik tudni, Márta néni, az anyaság olyan rézés, ami a pokolba is elviszi az embert a gyermekéért... Nem tudtam, hogy ilyen. Nem tudtam, hogy... A kicsi felsírt. A két nő egyszerre ugrott hozzá. Anna felkapta, babusgatta, de Márta néni gyakorlatiasabb volt. — Mondd, kislányom, nem éhes az a kicsi? Tisztába is kellene tenni... -- Aztán elindult az előszoba felé. Vette a kabátját, sapkáját és útra készen visszaszólt:-- Néhány perc, és visszajövök. Addig lásd el a kicsit! Ne félj, itt nem találnak meg. Itt nem is keresnek - mosolygott boldogan, mint aki nagy dolgokat cselekedett és még nagyobbakra készül. Egyik nő sem vette észre, hogy' Márta néni immár letegezte Annát, mintha valóban az ő kislánya lenne. . Valóban csak perceknek tűnő ideig volt távol, hiszen a kismamát lefoglalta a kicsinye. Márta néni nagy cipekedés- sel érkezett. Ragyogó arccal nyomult be a szobába, kabátostól, kezében púposra megrakott, bélelt és csipkével szegélyezett mózeskosárral. — Nézd csak, kislányom! Az egyik szomszéd nemrégiben kérdezte tőlem, nem tudok-e valakit, akinek ezeket a holmicskákat odaadhatná. Az ő kicsinyük régen kinőtte, a lakásuk meg kicsi a tároláshoz. Jó lesz Istvánkának... Sok szép holmicska. és szerencsére még senkinek nem adták oda. Anna csak bámult a kedv es öregasszonyra, aki egyre sürgölődött, ki-bejárt. Hol itt matatott, hol amott hangzott valami mocorgás, készülődés. Aztán áhitatos arccal kinyitotta a két szoba közötti ajtót, amit eddig mindig gondosan és gyorsan becsukott maga után. Megfogta Anna kezét, aki közben a mózeskosárba fektette a tisztába tett fiúcskát, de még hóna alatt tartotta a kosarat. Elindultak együtt a másik szoba felé, ahonnan semmihez sem hasonlítható, ismerős apró fények vil- lództak. Picurka, friss, illatos karácsonyfa állt az asztal közepén. Elé tették a csecsemőt a mózeskosárral, éppen a kicsiny Betlehem alá, és Márta néni letérdelt. Anna már csak azt vette észre, hogy ő is vele énekli a Mennyből az angyalt... — Igen, kislányomul jól érzed: az Anyaságnál szen- tebb dolog nincs a világon Hiszen tulajdonképpen ma is azt ünnepeljük: a Születést, a szeretet földre szállását... -- mondta Márta néni elcsukló hangon, aztán a világ legtermészetesebb hangján tette hozzá: — Ez lesz a ti szobátok Majd ünnepek után. ha megerősödsz, átrendezzük, hogy kényelmes legyen. Szerzünk egy kiságyat is. Nekem már senkim sincs. A lányom is, fiam is fiatalon halt meg. Ez volt az én életem legnagyobb tragédiája... Én értem, mi az az anyaság! Ezen a Szentestén visszakaptam valamit az életem értelméből... Úgy látszik, a Kisjézus úgy gondolta, hogy megérdemlem... áldassék érte! -- mondta mosolyogva, és elsietett a konyhába, hogy valami ünnepi vacsorafélét készítsen a váratlan "családtagjainak", abból, amit talál. Majd megosztják, gondolta, elvégre egy kismamának "meg is kéne szoptatni már"... - jutott eszébe József Attila betlehemi versének sora. és sűrűn bólogatva adott igazat magában a költőnek. A BALATON KÖZELÉBEN KÉKKÚT/TAPOLCA központjában, kilátással a Káli-medencére 2600 négyz. m. telek eladó Tárgyalási alap: 30.000 USD (vagy a legtöbbet Ígérőnek) Telefon németül vagy angolul 01-272-8371 vagy 0031-20-622-9707