Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-12-01 / 12. szám
1996. december AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 3 m ■II Élylil ■V# Állt a kórház kapujában. Még a lépcsőn sem tudott elindulni. Nem azért, mintha gy enge lett volna, a lábát lelkének keserűsége bénította. Meg a tehetetlenség és kilátástalanság. Egy darabig nézte a hóesést. Nesztelen-puhán hullottak a pelyhek, majdnem átláthatatlan sűrűségben. Máskor rég mosolygott volna már gyérebb hószállingózásra is, annyira szerette a havazást. Most a könnyeivel küszködött és úgy érezte, még ez is ellene van. Most minden ellene esküdött, még az Ég szépséges téli harmata is. Nyílt a kapu mögötte, s a csikordulásra föleszmélt. Kissé oldalt lépett, mert érezte, hogy elzáija a kilépő útját. így is meglökte őt a távozó, s ettől megijedt. Letette maga mellé eddig kezében tartott táskáját és a bal kaiján tartott "csomagra" összpontosította minden figyelmét Felhajtotta a vékonyka takarót s alánézett. Kedves, halk, meleg szuszogást észlelt és ettől már mosolygott is a könnyein át. Visszahajtotta a takarót, nagyot sóhajtott, s az ismét felemelt csomaggal lassan elindult lefelé a lépcsőn. Csak néhány lépést tett a járdán, aztán megtorpant. Nem tudta, merre menjen. Nem volt hová... Hamarosan teljesen sötét lesz. Már most is alig járnak emberek az utcán. Szenteste van! — jutott eszébe hirtelen. Másoknak Karácsony van... A Megváltó Születésének ünnepe... Elindult ismét. Valami fedelet kell keresnie. Nem maga miatt, de ez a kis meleg csomag a kezében az ő gyermeke, alig néhány napos... Miatta! Igen. miatta kell tennie valamit — zakatolt az agy ában. Egészen beborította már a hó az arcocskán átfektetett kis takarót. Sietnie kell — gondolta, és sietett is. Már-már futott, amikor hirtelen újra megállt. Nem tudta, hol jár. Nem tudta, hova rohan. Nem tudta, mit akar, merre meneküljön.. Letette ismét a táskát, amit önmagában is nehéznek érzett, de a bepólyált kis csecsemő is mázsás súlyként nehezedett karjára. A futás sem a frissen szült nőknek való... Hátát nekitámasztotta egy ház érdes falának, de kabátján keresztül nem érezte a fal durvaságát. Nem annak durvaságát érezte, inkább az életéét. Körülnézett. Elhagyott volt minden, senki sem járt arra. Pedig épp úgy remélte, hogy jön valaki, mint ameny- nyire félt ettől, egyedül lévén az egyre sűrűsödő sötétsgben. Fázni kezdett, s ebből sejtette, hogy már jó ideje álldogálhat a falnak támaszkodva, behavazva Kitört belőle a zokogás. Erősen szorította a pólyát, már-már megfojtotta tehetetlenségében a kicsinyét. Nem látott, nem hallott semmit, s már nem is szégyellt zokogni. Bánata kitartó volt, gondja leküzdhetetlen, s hangját elnyelte a hóesés... Többször kellett odafigyelnie, hogy tudatosodjon benne: valaki rázza a karját. Rámordulni sem volt érkezése a mellette állóra, de megijedni sem. Jobban félt ő már eddig is, mintha mostam állapotában érzékelte volna: félnie kell bárkitől, vagy örülnie, hogy7 már nincs egyedül. Egy pici, hajlott hátú, de pedáns és szép szemű öregasszony állt mellette. Nem vette észre, honnan érkezett, mikor ért oda hozzá. Az is csak később derengett elborult elméjében, hogy7 már nem először hallja a kérdést:-- Rosszul, van, kedves? Halkabbra vette a sírást, inkább csak hüppögött s így bámult az öregasszonyra, aki ismét érdeklődött, s azt is megkérdezte, segíthet-e valamiben Fogalma sem volt, mit mondhatna erre. Nem is tudta, lehet-e őrajta segíteni. S ha igen. vajon ki segíthetne9 Egy vadidegen, töpörödött öregasszony?- Köszönöm, köszönöm -- próbálta két hüppenés között kifejezni, hogy látja az embert, felfogja a jóságot, de afelől nem tudott dönteni, mit is mondhatna még. A nénike, úgy látszik, felfogott valamit a lehetetlenségből, mert nem kérdezősködött tovább. Kedvesen mosolygott, felemelte a táskát, megfogta a csecsemőt tartó kart és szelíden, de határozottan fordította el a faltól a fiatal nőt, indulásra késztetve.-- Itt lakom a közelben. Az otthonom szerény, de ott felmelegedhet. Főzök egy jó forró teát, és ha megnyugodott, majd továbbmegy . Jöjjön, kedves! Nem állhat itt a kicsivel. Ez felelőtlenség. -- Ez utóbbi kifejezés teljesen kijózanította Igen, ő már felelősséggel tartozik valakiért, ha akarja, ha nem. A néninek egyszerű, de tiszta szép kétszobás lakása volt. három háznyira. Amint felértek, elvette a bepólvált-bebu- gyolált kicsit, óvatosan letette a rökamiéra, aztán visszament az előszobába, hogy levegye a kabátját és erre biztassa vendégét is. Betessékelte, s mintha nem is lenne idegen, azt mondta, csomagolja ki a kicsit, mert rámelegszik a pléd és a pólya, ő addig kimegy7 a konyhába az ígért teát elkészíteni. Anna óvatosan kibontotta a kisbabát, aki jóízűt nyújtózott alvás közben, mint aki élvezi a burokból történt szabadulását. Leült melléje és csak bámulta. Tulajdonképpen most voltak először kettesben, most vehette szemügyre minden vonását, mozdulatát, lélegzését. Mutatóujját odaérintette a kicsi kezéhez, aki szinte azonnal megmarkolta azt, mintha kapaszkodót keresne az életben. Anna szemét ismét elfutotta a könny, s a csillár könnycseppeken átsziporkázó fényei megsokszorozták a gyermek feléje sugárzó ragyogását. Mindaddig így ült mozdulatlanul a kicsi mellett, amíg a gyorsmozgású nénike viszatért a szobába, kezében tálcán gőzölgő teáscsészékkel.-- Tessék, kedves, üljön ide a kisasztalhoz. A kályha mellett melegebb van, s a fotel is kényelmesebb, bár nagyon öreg már — mondta, miközben lepakolt és szalvétát tett az asztalra egy kistányémyi aprósütemény mellé. Anna le sem törölte könnyeit, úgy állt fel, lassan, vontatottan, mint aki nem akarja elhagyni kicsinyét. A tea melege és illata mégis csábította, bár tartott attól, hogy a néni ér
