Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1996-10-01 / 10. szám

1996. október

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

3

STIRLING GYÖRGY:

19 5 6

Ez a huszonhetedik október, amit emigrációban töltök, vagy ha egyesek már nem tartják időszerűnek és bántja a fülüket az emigráció kifejezés, hát legyen: most élem át az ötvenhatos forradalom évfordulóját huszon- hetedszer idegenben, a Haza határain kívül, mint nyugati magyar. És amikor visszarévedek azokra az évekre, amelyeket másod-, nem inkább harmadrendű, kétszeresen megbélyegzett állampolgárként 1970 koraőszéig otthon éltem át, ahogy megpróbálom felidézni akkori emlékeimet, amelyek a hétéves börtönből való szabadulástól, majd a forradalom tizenegy csodálatos napjától, a levert szabadságharcot követő bosszúkorszak évein át ívelnek egészen addig, amíg álmatlan éjszakák vívódásai után rászántam magam arra a lépésre, hogy elhagyjam szülőföldemet, nos akkor keserűség szorítja össze a szívemet. Mert az a má- morítóan boldog érzés, hogy végre félelem nélküli szabadságban élhetek és nem kell megalkudni, alakoskodni, színészkedni a mindennapi kenyérért, hanem ki lehet mondani, hogy 1956-ban forradalom volt, hogy nyíltan lehet ünnepelni október 23. emlékét, bizony ez az érzés mostanra már megfakult, majdhogynem elenyészett és semmivé foszlott. Ezt kell látnom magam körül.

Nem az emigráció fáradt ki, nem a nyugati magyarság érzései változtak meg, nem a mi lelkesedésünk lohadt le, hanem sajnos onnan fújnak a hideg, szívet-lelket dermesztő szelek, ahonnét a legnagyobb visszhangot vártuk azokután, hogy évtizedeken át ápoltuk "56 emlékét, ébren- tartottuk eszméit, követeléseit és őriztük a lángot. Abban a hitben, abban a reményben, hogy egyszer eljön a nap, amikor az otthoni derekakkal összefogva, a közös ideák szellemében egyesülve váll váll mellett szítjuk fel majd újra a lángot, és építünk közös Pantheont a hősöknek, arra az alapra, amit a közös múlt és a forradalom mindannyiunk által átélt élménye jelent. Mert közösek voltak az élményeink azokkal, akik az összeomlás tragikus napjai után is maradtak és később véglegesen beleilleszkedtek az adott körülmények közé, mert élni kell, mert élni muszáj. De mi azt gondoltuk: ha egyszer eljön az óra, elég lesz egymás megértéséhez az, hogy ők is ugyanazokat az élményeket őrzik lelkűkben, mint amelyeket mi szívünk rejtekében emlékcserepekként hoztunk, mentettünk magunkkal Nyugatra, hogy legalább egyszer egy esztendőben, az évfordulók alkalmával összerakva azokat, ünnepeljük ”56 világformáló jelentőségét.

És most, amikor a negyvenedik évfordulón visz- szatekintünk a közelmúlt éveire, amikor már otthon is kivirágzott a szabadság és korlátok nélkül lehetett megülni "56 ünnepét, olyan sívár pusztaságot, olyan kongó ürességet látunk, hogy beleborzong a lelkünk. Kiderült, hogy az emlékek azonossága kevés egymás megértéséhez, kevés ahhoz, hogy egyformán ítéljük meg "56 kisugárzását, a jelenre és a

jövőre kifejtett hatását. Végigpillantva a magyar ugaron, nehéz megemészteni a csalódást, ami ért bennünket, az idegen földrészekről nyitott szívvel és kitárt karokkal hazatérő múltbanézőket. Mert nagyon hamar kiderült: mi a múltban élünk, olyan eszmék és emlékek rabjai vagyunk, amelyek otthon már elhervadtak, elvesztették varázsukat és vonzerejüket, nincs már mondanivalójuk sem az idősebbek, sem a fiatalabbak számára. Az idősebbeknek azért nem, mert a küszködés és a megalkuvás éveiben félelmükben még a gondolataik közül is kirekesztették a múlt zavaró emlékeit, a fiataloknak pedig azért nem, mert senki sem akadt a túlélő szemtanúk között, aki el merte volna mondani nekik, mi is történt valójában 1956-ban Magyar- országon, ami az ő hazájuk is.

A legmegdöbbentőbb élmények egyike volt számomra, amikor a közelmúltban egy pedagógustól azt hallottam, hogy a fiatalok únják már 1956 emlegetését és türemetlenül továbblapoznak, ha valahol véletlenül arról olvasnak. Pedig nem sok helyen olvashatnak a forradalomról, legfeljebb valóban csak véletlenül itt-ott, mert még egy teljességre törekvő tankönyv vagy részletes történelmi tanulmánykötet sem látott otthon napvilágot 1956 teljes történetéről és jóformán csak töredékeket szedhet össze innét-onnét, aki érdeklődik a korszak iránt. De akkor még nem biztos, hogy valós képet, az igazságot kapja. Mert az igyekezet "56 kisajátítására jóformán az un. rendszerváltás pillanata óta folyik: akik beszélnek róla, a saját szájuk- ízéhez, a saját érdekeikhez hozzáigazítva foglalkoznak vele és legfeljebb arra használják azt a tüzet, amit a nagy napok tiszteletére óvatosan felszítanak, hogy a saját kis politikai pecsenyéjüket megsüssék mellette.

Milyen keserű kiábándulást jelentett látni, hogyan élnek vissza ”56 nevével és hogyan maradkodnak a forradalom szellemi örökségén olyan csoportok, olyan percemberkék és olyan botcsinálta forradalmi vezetők, akik a bosszúkorszak elmúltával kitünően belesimultak a környezetbe és mindent feledve behúnyt szemmel lubickoltak a kádári konszolidáció poshadt, langyos vizében. Igen, be- húnyták a szemüket, mert nem volt szabad látniok a valóságot, hogy ne is tudjanak beszélni róla. Mert a hallgatás volt az ára annak, hogy nyugodtan élhesenek. Becsukott szemmel könnyebb volt elfogadni Kádáréktól mindazt, amivel a rendszer a maga lekötelezettjeivé tette őket: kaptak ösztöndíjakat, útlevelet, külföldi tanulmány- utakat, írószövetségi üdülőbeutalókat, mindenféle apró kedvezményt, amelyekért csak egyet kellett tenni: hallgatni 1956-ról! Még azt sem kívánták tőlük Kádárék, hogy ellenforradalmat mondjanak, megelégedtek azzal, ha "sajnálatos októberi eseményekről" beszéltek, tapintatosan megkerülve a valóságot. Nem volt ez nagy ár, ám lassan, de biztosan felpuhította a gerinceket, elmosta "56 igazi értelmét és felhigította jelentőségét. Az úgynevezett rendszerváltás utáni ünnepségek egyre inkább a pártállami idők pro- tokollünnepségeihez kezdtek hasonlítani s ezért juthattunk el 1996-ra oda, hogy negyven év után 1956 számunkra szent dátuma már az ég világon semmit sem jelent az ifjabb generációk számára.