Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-09-01 / 9. szám
1996. szeptember AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 7 állampolgárok választójogára kedvező döntés történt, hogy ez milyen mértékű lesz, a választójogi törvény fogja eldönteni" nem ringatjuk magunkat illúziókba: ha a parlament elő terjesztik a törvénytervezetet, a 72 százalékos többséggel rendelkező liberálszocialista baloldal játszi könnyedséggel le fogja tudni szavazni azt a bekezdést, amely az emigráció választójogáról szól. Ha addig egyáltalán szerepelni fog a tervezetben... Végezetül (ígéretemhez híven) még néhány mondat erejéig visszakanyarodom az írásom elején említett sajnálatos tényre, hogy az emigráció kellő értékelésével már a keresztény-nemzeti alapon álló Antall-kormány is adós maradt és nem sokkal az 1990-es választások után hallhattunk magas kormánykörökből olyan megnyilvánulásokat, amelyek lehűtötték reményeinket. Mindazokat, amelyeket arra nézve tápláltunk, hogy az emigráció sok évtizedes munkája a kommunista rendszer gyűlölködése és gyalázkodása után végre méltánylást nyer a világnézetileg velünk azonos kormányzattól és bekapcsolódhatunk a valóságos felszabadulással meginduló országépítésbe. Mekkora volt a csalódásunk, amikor például éppen az egyik legilletékesebbtől, Jeszenszky Géza külügyminisztertől kellett hallanunk a következőket: „A nyugati magyarok közül szép számmal vesznek részt tanácsadóként a kormány munkájában... De éppen a kényszerűen hosszú távoliét, a magyar viszonyok nem kellő ismerete miatt, — no meg azért is, mert az otthoni magyarokban minden ro- konszenvünk ellenére van egy olyan érzés a nyugatiakkal szemben, hogy mi otthon szenvedtünk, miközben ők jóval jobb körülmények között éltek, — egyszóval mindezek miatt nagyarányú, látványosan aktív szerepvállalás nem lehetséges. Vegyük ehhez azt, hogy a rendszerváltozás négy évtizedet váratott magára, az akkori kivándoroltak ma már nem fiatalok, tehát erejük teljében és tapasztalataik birtokában lévő prominens emigránsokkal alig rendelkezünk . . (A fentieket Jeszenszky Géza 1991. júliusi amerikai útja során mondta Túri Gábor újságírónak egy interjúban, amely több hazai lapban is megjelent. A közölt szövegrészt Jeszenszky Géza azóta soha meg nem cáfolta, bár többször is lett volna rá alkalma.) * Akkor döbbentünk rá, hogy ettől a kormánytól sem várhatunk semmit. Választójogot legkevésbé. Szomorú, hogy a probléma máig sem oldódott meg és Varga Lászlónak hét évvel a rendszerváltás után ismét napirendre kellett tűznie a kérdést, hogy harcoljon az emigrációt megillető jogokért. Köszönjük! SZÉTSZÓRT ÁRVALÁNYHAJ Már a cím is visszhangot kelt annak szívében, aki viselt valaha cserkészegyenruhát és árvalányhajjal ékes nagykarimájú cserkészkalapot: "Szétszórt árvalányhaj", ez áll a kezemben tartott könyv borítóján s ahogy végigpörgetem lapjait, elvonul lelki szemeim előtt a külföldi magyar cserkészet félévszázados története. Mert erről szól a kötet: a határokon túl 1945 után megvalósult és kiteljesedett cserkészéletről, a néhányak által az emigrációban életre- hívott nyugati magyar cserkészmozgalomról, mely évtizedeken át azonos volt a magyar cserkészettel. Azzal a magyar cserkészettel, amelynek szellemisége annyira eltért más népek cserkészmozgalmaitól, annyival többet és tartalmasabbat adott azoknak, akik a Szent Koronával ékes liliomos zászló alá álltak! Magyar cserkésznek lenni világnézetet, hitvallást jelentett a múltban is, ezt jelentette otthon, a két világháború közötti időben és ezt jelentette a nyugati szétszórtságban. S aki egyszer letette a cserkészfogadalmat, az elkötelezte magát valami mellett, amely egy életre szól. És ezt csak az érti, aki átélte már egy cserkésztábor élményeit, megragadta lelkét a tábortűz varázsa és megállta a cserkészpróbákat, amelyek többletet jelentettek számára másokkal szemben. Az árvalányhaj szinte sajátosan magyar növény, nem tudok még egy nemzetet a földkerekségen, ahol eny- nyire ismernék ezt a halvány-selymes füvet, melyből egy csokor a nagykarimájú cserkészkalap mellett a világ bármely pontján elárulja, hogy itt magyar cserkészek járnak. Emlékszem, az 1933-as gödöllői jamboreen, ahol még mint avatás előtt álló kiscserkész csetlettem-botlottam a "nagyok" között, micsoda keletje volt az árvalányhajnak! Az amerikai és más nyugati nációk "csencselő" cserkészfiai és leányai vadásztak a táborban a magyar árvalányhajra és pár szálért minden értéket, jelvényt, tőrt, sapkát és egyéb emléket hajlandók voltak megadni. A szökellő csodaszarvas, a gödöllői világ-seregszemle hivatalos emblémája mellé az én képzeletemben elválaszthatatlanul társul az árvalányhaj is, jelképezvén csokorba kötve az együvétartozást, a közösséget és a cserkészek nagy családját. Ezt a csokrot a második világháború után történelmi viharok cibálták meg és vad szelek ragadták magukkal, kergették szét minden egyes szálát. A szétszórt árvalányhaj ismét jelképpé vált: a magyarság tragikus szétszórtságának jelképévé és azokban az években úgy tűnt, hogy a zord idők mindörökre eltemették annak még a reményét is, hogy az árvalányhaj ezerfelé zilált szálait valaha egybe lehessen kötni, össze lehessen fogni. Amikor a megpróbáltatásoktól terhes negyvenes évek végén otthon betiltották a cserkészetet és a liliomos háromszínű zászlók üldözött, tiltott jelvényekké váltak, úgy tűnt, végleg lezárult a magyar cserkészet története.
