Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-06-01 / 6. szám
18 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. június cár is tárgyalásokba bocsátkozott Leo görög császár megbízottaival.” A frankok, morvák és bolgárok bizonyára megrökönyödve vették tudomásul, hogy magyar csapatok táboroznak a Kárpát-medence észak-keleti részében, és eszük ágában sincsen visszatérni Etelközbe. A nyilván morva kérésre Pannóniában kalandozó kabar, kazár és székely harcosok feltehetőleg a magyar haderő zömének Árpád vezérlete alatt történő bevonulására vártak. Egyidejűleg a források szerint jogosan — Simeon bolgár cár újra háborúi kezdett Bizánc ellen, és megverte az ellene küldött császári sereget. A bizánci udvar erre Nikctász Szklérosz patrícius útján kérte és kapta meg Árpádtól a magyar támogatást. A Bulgáriába küldött sereg, amely valószínűleg szintén főleg a kabarokból állt, Árpád fiának, Leventének vezérlete alatt, Bizánc duna flottájának hadláp segítségét igénybe véve, sorra verte a sebtében összeszedett bolgár seregeket. Simeon a vereségek hatására megint békét ajánlott fel a császárnak, amit az, úgy látszik, elfogadott. Szabad kezet kapván, Simeon a besenyők szövetségét kereste, hogy harapófogóba kapja a Kárpátok felé vonuló magyar törzseket. A besenyőkkel akkora már meggyűlt a bajuk a magyaroknak, mert miután ezt a rokon lürk népet az úzok kiűzték sztyeppéi hazájukból, az. évezredes gyakorlat szerint ők is nyugatnak, Lcbédia és Etelköz irányába menekültek. Kapóra jött nekik tehát a bolgár ajánlat. Jó ideje két besenyő támadásról beszél a szaktudomány. Először valamikor 893 őszén, legkésőbb 894 kora tavaszán vonult fel a besenyő hadsereg egy része a Donhoz. F.gészcn meglepetés- szerű azért mégsem lehetett katonai akciójuk. Amíg tudniillik az úz.októl megvert besenyő had megint harcképes lett és eljutott a Donig, a Don vidék magyarjai, pontosabban a törzsszövetséghez, tartozó segédnépek harcosai felkészülhettek a gyepük és szállásaik védelmére. A besenyő előnyomulás a védekezve visszavonuló magyar hátvédre alig járhatott számottevő veszteséggel. Gondot okozhatott azonban a besenyő erőknek az a stratégiai előnye, hogy „éket vertek a kazárok és a magyarok közé”. A fejedelmi tanács mégsem ítélhette tragikusnak a helyzetet, hiszen Leventét majdhogy nem egyidejűleg küldték seregével a bolgárok földjére. A besenyők támadása a Don és Donyec vidékének elfoglalásával sikeres volt. De 895 nyaráig a magyaroknak legalább másfél év maradt a honfoglalás végrehajtására. A Kárpátok előterében tanyázó törzsek a hágókon és szorosokon átkelve akár rögtön megkezdhették a bevonulást, és minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy meg is kezdték. Sőt, a törzsszövetség nagyjainak, a törzsek vezéreinek még arra is maradt idejük, hogy az események következtében szükségesnek mutatkozó politikai újjárendezést is végrehajtsák. Ievéd és Álmos vezérek már öregek voltak, és az addig nem éppen kedvező fejleményeket az ő számlájukra írták—így le kellett mondaniuk a törzsszövetség vezetéséről. Levéd további sorsáról semmit sem tudunk. Álmosról azt írja a Képes Krónika: „Almust még az erdelwi hazában megölték, nem mehetett be ugyanis Pannóniába.” Kristó Gyula szerint ez szakrális gyilkosság volt és „büntetés", mert népe az ő vezetése alatt szenvedett vereséget a besenyőktől és vesztette el az etelközi „hazát”. Düm- merth Dezső meg úgy véli, Álmos feláldoztatott, hogy az „istenséghez visszatérő varázsereje... mint igazi égi apának oltalma, most már korlátok nélkül árad utódára és az egész népre.” A második támadást 895 nyarára időzíthetjük, amikor Árpád nagyfejedelem haderejével átkelvén a Vereckei-hágón, már a Kárpát-medencében vívott ktsebb-nagyobb harcokat, főleg a sóbányákat védő bolgár csapatokkal. Ez időre a törzsek nagy része is átkelhetett a Kárpátok hágóin és szorosain. A magyar nép történeti emlékezetében a Vereckei-hágó maradt meg, mint a honfoglalás jelképe. Nem kétséges, érzékeny kárral járhatott a honfoglalás, hiszen ekkora tömegű juhnyájakat és gulyákat még békés vándorlás esetén is számottevő veszteség érheti. Most pedig a besenyők ugyancsak szorították őket. Növelte a veszélyt, hogy az „Al-Dunán átkelt Simeon cár serege oldalba kapta a Havasalföldön át menekülőket”. Mindazonáltal a történészeknek ma már egyértelműen az a véleménye, hogy a honfoglalók vesztesége — legalábbis emberben — korántsem volt olyan méretű, mint azt korábban gondolták. Az erről szóló tudósítások nyugati írói azonban gyakran megeresztették fantáziájukat. Bár a törzsek elhelyezkedése Erdélyben ideiglenes volt, uralmuk biztosítására hét várat épftettek, illetőleg a római idők romos erődítéseit és a bolgárok védelmi berendezéseit tették használhatóvá a hét törzs számára. Erejükből valószínűleg többre tellett volna, de okos meggondolásból egyelőre tartózkodtak a dunántúli területek és a Nyitra vidék elfoglalásától. Nem avatkoztak a szomszéd népek újra fellángoló harcaiba sem, s visszautasították Gábriel bizánci követ biztatását etelközi hazájuk visszahódítására a besenyőktől. Legfőbb gondjuk a következő években az volt, hogy rendet teremtsenek saját portájukon, s lé- pésről-lépésrc haladva kiterjesszék uralmukat a Dunáig. A Duna-Tisza közét gyepűelvének hagyva, átmenetileg nem telepítették be. Árpád óvatos politikájára jellemző, hogy ezekben az években még hajlandó volt Leó görög esászárnak „jelképes alárendeltséget” mutatni. 899 tavaszán azonban új helyzet állott elő a nyugati végeken. Arnulf német-római császár kérésére és bőséges anyagi szolgáltatás ellenében 5000 főnyi magyar sereg vonult be Észak-Itáliába, hogy a császár riválisát, Berengár királyt megakadályozza uralmának kiterjesztésében egész Itáliá- ra. A király seregét már a hadjárat kezdetén megsemmisítették. Majd egy évig maradtak olasz földön, csak amikor Berengár addigi zsákmányukat kosarakkal mért ezüsttel megtetézte, indultak vissza új hazájukba, a későbben „Strata Ungaro- rum”-nak nevezett régi római hadiúton, ami egyenesen Pannóniába vezetett. Egy részük ott is maradt, mint megszálló katonaság. Pannónia elfoglalása nem járt különösebb nehézséggel, a morvák előzőleg alapos munkát végeztek, mint Theotmár salzburgi érsek írja: „Némelyeket fogságba hurcoltak, másokat megöltek... számtalant pedig menekülésre kárhoztattak... Isten egyházait felgyújtották... egész Pannóniában... egyetlen templom sem látható...” A pusztításban kifáradt morvák haderejét Bán- hida környékén verték meg Árpád lovasai. Ezzel egész Pannónia magyar kézbe került. A győzelem lehetővé tette azt is, hogy a következő évben a magyar törzsszövetség végleg megdöntse a Nyitra-vi- déki morva uralmat is, és az ország határát a Kis- Kárpátokig terjessze ki. A magyarok tehát urai lettek az egész Kárpát-medencének. Mivel Gyermek Lajos frank király tanácsadói Pannóniát még mindig a birodalom tartományának tekintvén, a status quo alapján nem voltak hajlandók békét kötni, a magyar—morva viszály magyar—morva—bajor ellenségeskedéssé fejlődött. A határmenti kisebb-nagyobb csatározások váltakozó szerencsével folytak, az egyenleg végeredményben a magyaroknak kedvezett. Ám egy újabb vereség után a törzsszövetség 902 őszén lefolytatott hadjárata elsöprő győzelemmel végződött — az önálló Morvaország megszűnt létezni. Ezt megelőzően a frankok, bajorok felépítették Enus várát, a hasonló nevű folyót biztos határnak (limes certus) ismerve el. Az ettől keletre fekvő terület magyar fennhatóság alá került. A jelek szerint Majomir fejedelem éppen a magyarokhoz menekült. Országában Árpád fia, Levente vette át a kormányzást. Esetleges székhelyeként, mint Györffy György megjegyzi „1056-ban Laventen- burch tűnik fel”. Nyugalom a nyugati végeken azonban nem állt be. Végzetesen elmérgesítette a helyzetet Kurszán vezér (Győrffy Györgynél: főfejedelem) sorsa. Árulás áldozata lett. 904-ben béketárgyalásra hívták meg a bajorok, s a lakomán aztán őt és kíséretét mind egy szálig lekaszabolták. A közvetlen visszaütés egyelőre nem következett be; Árpád, úgy látszik, még mindig az új rend megszervezésével volt elfoglalva. Bár tudomásunk van arról, hogy 906-ban a keleti szláv dalamincek kérésére két kisebb magyar seregrész zsákmányolta végig Szászországot. Ez a vállalkozás feltehetően magyar—cseh együttműködés eredménye volt. Nem vettek részt a csehek a következő évben gondosan előkészített bajor hadjáratban sem Árpád Magyarországa ellen; a nagyfejedelem számolhatott a támadással, a védelmi harc megszervezése és lefolyása ismét az ő hadvezéri művészetéről tanúskodik. 907. július 4—5-én Pozsonynál (Braslavas- purch, Brcsalauspurc) csapott össze döntő ütközetben a két létszámra tekintélyes hadsereg, ami a magyarok fölényes győzelmével végződött. A bajorok teljes vezérkara a csatatéren maradt: grófok, püspökök, apátok és a nemes urak hosszú sora... A hunok és avarok sorsa immáron nem ismétlődött meg. A magyar honfoglalás történelmi mű-, ve befejeződött. (Bécsi Napló) JÁKLI ISTVÁN : BÖRÖNDI LAJOS | SZABADSÁG Mi mindig lemondani tanultunk: előbb a házról, a kicsi kertről, aztán a virágos rétről és áfákról, aztán a hazáról lemondani szépen, és az ékezetekről a néven, csak arról, apránként, ami fontos! S idegen neveket forgattunk a szánkban, és azt tanultuk, hogy szabadság van. i De igazán szabadok sose voltunk, mások „ szabadságának ” ez volt az ára. S most fölöttünk idegen nap világít, de faragjuk még a hűség kopjafáit Hargita hallgató fáiba: „házad lehet bárhol, hazád itt!" A költő A másik part című éppen megje- j lent kötetéből. v________________________________-
