Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-06-01 / 6. szám
A HONFOGLALÓK ÉS A HONFOGLALÁS — VÁZLAT — 1996. június AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 17 Ellentétben a korábbi naiv-romantikus felfogással, ma már tudjuk, hogy a magyar honfoglalás több ütemű folyamat volt, valamint azt is, hogy a „honfoglaló magyar” — mint Győrffy György is írja — tulajdonképpen gyűjtöelnevezés. A forrásokban onogur, baskír, szavárd, hun, türk (és ugor, vengr azaz ungar) néven szerepel a magyarság. Egyelőre megoszlanak a vélemények, hogy itt a magyarok különböző nevéről van-e szó, vagy pedig időnként a beépült néprészek nevével illették az egész törzsszövetséget. Az Anonymusnál Ilétmagyarnak (hetumoger- nek) nevezett törzsszövetség a honfoglalás korában tíz-tizenegy törzsből állott. Három lázadó kazár törzs — az államszervezés évtizedeiben is szerepet játszó kabarok népe — a hetumogerek költözését Levédiából Etelközbe kihasználva csatlakozhatott hozzájuk. A nagy délorosz síkság, a sztyeppe folyton harcban álló népeinek szokása szerint a törzsszövetséggel együtt sodródtak ki- sebb-nagyobb néptöredékek (például alánok, káli- zok, szlávok), megcsonkult, elszegényedett nemzetségek, családok. A honfoglalók soraiban (a törzsek keretein belül) a sztyeppe és a Kaukázus vidékének csaknem valamennyi népe képviselve volt. A hét törzs közül is öl a vándorlás folyamán szerződhetett be a szövetségbe, és csak kettő érhette meg a finnugor együttélés idejét. Ennek ellenére a honfoglalóknak „nemcsak egységes az önelnevezése, legalább a 7. századtól kezdve, hanem volt közös szemiotikái rendszere, a nyelv, a viselet, az életmód közössége mellett közös eredettudatuk is” (Róna-Tas András). A honfoglaló magyarság önelnevezcse (madzser=magyar) a finnugor időkből való, crcdettudalát azonban Álmos és Árpád nagyfejcdelmck nevével fémjelzett nemzetség égi származásában veteti hit határozta meg, valamint az Attilától való származás hagyománya. Ilarmatia János ki is mondja: „így talán fellehető, hogy az Árpád-nemzetség Attilától való származásának P. mester (Anonymus) által említett hagyománya a Megyer-nemzetség regi, jóval a honfoglalás előtti időkbe visszanyúló geneológiai tudatára megy vissza.” Azonkívül figyelembe veendő Győrffy Györgynek ez a megjegyzése: „A hun-magyar atyafiság mélyen gyökeredző érzése, mítosz, de, mint az őstörténeti mítoszok általában, a valóság visszfénye.” Az évezredes vándorlás és a honfoglalás küzdelmei során egységes néppé szerveződő magyarság a sztyeppéi népek lovasnomád hagyományain átszűrve olvasztotta sajátos műveltségébe az időben és térben távoli magas kultúrák kisugárzását. A műveltségi javakkal áttételesen még sumér szavak is eljuthattak az irdatlan eurázsiai sztyeppén élő magyar törzsekhez. Összefoglalva, László Gyulával az lehet a véleményünk: mi aztán igazán „nem vagyunk egyedül, hiszen úgyszólván egész Eurázsia részt vett néppé tömörödésünk folyamatában”. Végeredményben — írja tovább a nagynevű régész-történész — „nem egykor kialakult, s aztán vándorútra kelt, de egységét megőrző, csak átmenetileg idegen hatások alá került magyar népről van szó, hanem egy olyan erőköteg alakító erejéről, melynek egyik jellemzője a nyelv”. A magyar nyelv története — a magyar nép története. Itt most legyen elég annak megállapítása, hogy már a honfoglalók nyelve is sok más nyelvvel való ötvöződésből alakult ki. Feltehető, hogy a honfoglaló magyarság egy része, legalábbis a vezetőréteg, kétnyelvű volt. Ez erősítené a fejedelmi nemzetség kötődésének feltételezését Eurázsia nagymúltú fejedelmi, királyi dinasztiáihoz. Gondoljunk csak Győrffy Györggyel arra, hogy „A magyar nép eredetmondája alán ősanyák emlékét őrzi.” Kétségtelen azonkívül, hogy a csatlakozott törzsek, néprészek, csoportok egészen a nemzetiségekig egy ideig még a honfoglalás után is megtartották örökölt nyelvüket. Eurázsia népeinek (számítsunk hozzájuk egynémely germán népet is) érdeklődése a Kárpátmedence iránt még az évezredek ősiségében született, mert hiszen „Nyugat felé (ez) az utolsó szigete” a sztyeppe dúsan zöldelő füvekben gazdag rónaságainak. Belső-Ázsía évszázadokon ál öntötte magából a hazát kereső lovasnépeket, akik rendszerint véres harcokban nyomták, szorították egymást a hegyektől védett ígéret földje felé. Csak kevesen érték el, s egyik sem tudta ott lábát megvetni. Nem úgy a magyarok népe. A kazárok varázsköréből is kiszabadulva, átmenetileg Etelköz termékeny pusztáin, de már a Kárpátok bérceinek árnyékában ütötték fel sátraikat a törzsek. Mit sem tagadva az úzoktól nyomorgatott besenyők támadásainak szerepéi a magyar nép útrakclésé- ben a hegyeken túlra, a hazára találás története mégsem ilyen egyszerű. Ma már a hivatalos történetírás is hajlik arra, hogy a honfoglalást egy stratégiailag megtervezett és hosszú távon gondosan előkészített katonai és politikai akciónak tartsa. Marczali Henrik és Ferdinandy Mihály nyomán biztosra vehető, hogy a Kárpát-medence birtokba vételének stratégiáját a fejedelmi tanácsban dolgozták ki; a honfoglalás nagy művét azonban maga a nagyfejedelem, Árpád vezér irányította. A 9. század elejére keltezhető bolgár forrás szerint egy Egre-Vegre-Ugre nevű nép 811-ben Bizánc ellen viselt háborújukban segítette őket. Ha ez a nép a magyarokkal azonosítható, úgy ez a forrás beavatkozásukat jelzi az európai népek történelmébe. A 830-as években a magyar törzsek kiváltak a kazár birodalomból, egy laza szövetségi viszonyt azonban továbbra is fenntartottak. 839- ben az Al-Dunánál, a Kárpátok előterében harcollak a bolgárok ellen, lehetséges, hogy már akkor szemet vetettek az erdélyi sóbányákra. Glatz Ferenccel egyetértve elképzelhetőnek tartjuk vállalkozó kedvű lebédiai és ciciközi magyar lovasok zsákmányszerző kalandozásait nyugatra, a Kárpát-medencébe. Töredékeik és a hozzájuk csatlakozott elszegényedett nemzetségek már akkor letelepedhettek a gyéren lakott területen. A hatvanas évek eseményeiből kiviláglik, hogy a magyar törzsszövetség vezérei elég korán kapcsolatba léptek a Kárpát-medence szomszédos népeivel, sőt, a német-római császársággal, és jó pénzért segítették őket egymás elleni harcaikban. Az első okadatoll segítséget Karlmann, Német Lajos lázadó fia vette igénybe 962-ben. A magyarok legkésőbb már akkor számításba vehették a hegyek védte roppant pusztaságokat, mint lehető szállásterületel. Hiszen hasonlított Lebédia és Etelköz világához. Folyóvizekben, árterületekben, lápos mocsarakban, legelőnek való füves mezőségekben, cserjés ligetekben, vadat rejtő erdőkben gazdag volt a végeredményben mégiscsak senki földje. Az ott uralkodó politikai viszonyok is kedvezőek voltak, szinte hódításra vártak, egy jól előkészített katonai vállalkozásra. Ez a húszezres magyar lovashaderőt figyelembe véve sikerrel kecsegtetett. A korábbi idők szórványos népi maradványaival — mint például a germán eredetű gepidák — mellett főleg az aránylag nagyszámú szlávok árnyékában meghúzódva kisebb-na- gyobb avar csoportok éltek a Kárpát-medencében. Jelentősebb volt az onogur—bolgár szövetségből még a 7. század folyamán kivált és az avar hatalmi közösséghez tartozó magyarul beszélő és hagyományaihoz hűséges néptöredék. (László Gyula órájuk építve dolgozta ki a „kettős honfoglalás” elméletét.) A magyar honfoglalás előtti időkben három szomszédos hatalom osztozkodott a Kárpát-medencén. Morvaország egy ideig Nyitra központtal a mai Szlovákia nyugati határvidékéi tartotta kézben. Uralmának végeredményben a kegyetlen elszántsággal vívott belső harcok és kétségbeesett küzdelme a német birodalomtól való függetlenségért vetettek véget. A magyarok kezdetben nem egyszer harcoltak együtt a morvákkal. Ám 892-ben Arnulf frank királynak és hűbéresének, Braszlav Pannónia hercegének szövetségében Szvatopluk morva fejedelem ellen álltak hadba. 894-ben fordult a helyzet, most meg Szvatopluk fogott össze velük a számára végzetessé válható frank-bolgár szövetség politikai és katonai akciójának kivédésére. A közismert fehérlő mondában ránkmaradt „adásvételi szerződésük” Győrffy György szerint „valójában egy nomád szerződéskötési rítus volt”. Míg a magyarok a morva fejedelem kérésére Pannóniát dúlták, Szvatopluk váratlanul meghalt (894), minek következtében a szerződés érvényét vesztette. Vélhetőleg a fejedelmi tanács úgy látta, hogy a Duna-medence elfoglalására itt a kedvező politikai és hadászati időpont. Pannónia, azaz a Dunántúl, Nagy Károly óta a német-római birodalomhoz tartozott. De más egy terület katonai meghódítása, és ismét más dolog intézményesen bevonni az állam területi és közigazgatási szervezetébe, ami ebben az esetben még nem történt meg és már csak azért sem sikerülhetett, mert a magyarok megjelenésének idején az Ostmark-nak nevezett keleti tartomány — a mai Ausztria — még mindig a birodalomba való szerves beilleszkedés kezdetén járt. Bolgár uralom alá tartozott a Kárpát-medence keleti fele, a mai Erdély. A bizánciakkal függetlenségükért állandóan harcban álló bolgároknak mindenekelőtt az erdélyi sóbányák birtoklása volt a fontos. A magyar honfoglalás rekonstruálásához bevezetőként megjegyezzük, hogy a legkörültekintőbben kidolgozott stratégia is feltételezésekre kényszerül, és előre nem látható politikai és hadászati meglepetésekkel kell számolnia. Árpád nagyfejedelem hadvezéri művészete épp ilyen válságos helyzetben mutatkozott meg a maga teljességében. Ide kívánkozik Győrffy György megállapítása, miszerint „Az Európában alig ismert magyar lovasság gyors sikerei 894 őszén arra késztette az egymással küzdő Duna-vűlgyi hatalmakat, hogy abbahagyják a harcot. Nemcsak a morvák és frankok kötöttek sietve békét, hanem Simeon bolgár
