Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-06-01 / 6. szám
4 AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 1996. június alakulása folytán visszakerült (azzal a jóvátehetetlen szépséghibával, hogy abban Hitlernek is része volt) nos azt valószínűleg darabokra téptük volna. Az egyetlen, amivel a nyugatiakat a magunk álláspontjának elfogadására hangolhatjuk, ha az érdekeikre hivatkozunk. Arra (amit már ők is beláttak), hogy milyen oktalanság volt szétverni a Monarchiát, mely természetes akadályt képzett a német és az orosz imperializmus között és Európa biztonságát szolgálta. Az ő érdekeikhez lehet sorolni azt is, hogy a Monarchia — s azon belül elsősorban Magyarország — páratlan gazdasági egység volt, amely sze- rencsésan illeszkedett be az európai gazdasági struktúrába. Végül azt az ő érdekükként lehet feltüntetni és a magunk javára fordítani, hogy a magyar az egyetlen nép a térségben, mely rokontalan s éppen azért nincs elkötelezve egyik irányban sem - mint pl. a szlávok —, ami különösen alkalmassá teszi arra, hogy olyan szövetséges legyen, melyre építeni lehet. Következésképp Európa érdeke, hogy ez a nép, ez az ország erős legyen és meg tudjon állni a maga lábán. Ezek lennének hát az észszerű érvek, amelyekkel ügyünk mellé lehetne állítani a nyugati közvéleményt és józan okoskodással meg tudnánk győzni arról, hogy a Duna-medencében előnyt jelentene egy erős Magyarország. De bármennyire is fáj leírni: nem "mindent vissza" alapon, mert az ezeréves történelmi határokról helyreállításáról jelenleg álmodni sem lehet. Aki erről beszél, többet árt az ügynek, mint használ. Egyrészt azért, mert ennek etnikai feltételei jobban hiányoznak, mint valaha, hiszen a Felvidék és Erdély lakosságának összetételét hetven év alatt úgy változtatták az utódállamok, hogy e követelés teljesen irreális, másrészt politikailag elképzelhetetlen pld. Szlovákia "bekebelezése". Eltekintve attól, hogy az alig tízmilliós Csonka-ország mit kezdene hatmillió szlovákkal és nyolcmillió románnal?... Kizárólag arról lehet szó, hogy az 1920-ban a bosszútól elvakult békecsinálók által teljesen szemelől tévesztett etnikai elv alapján a nemzetiségi területek határkiigazításához ragaszkodunk. Ami Szlovákia és Jugoszlávia esetében aránylag könnyen megoldható lenne, hiszen a magyarság tömegei végig a határ mentén élnek, de pld. Erdély, ill. a Székelyföld esetében igen fogas kérdés és csakis a dél-tiroli autonómiához, vagy valamilyen független státushoz hasonló megoldással oldható meg. Az etnikai elv és az önrendelkezési jog érvényesítése: ez á két sarkpont, amelyre támaszkodva el lehetne mozdulni a holtpontról és a jelenlegi állapotok megváltoztatását próbálnánk követni Persze ehhez az kell, hogy a magyar többségű területeken még ma is kellő számarányban éljenek magyarok, mert ha az erőszakos asszimilálás nyomán az arány megváltozik, esélyeink elenyésznek. Ezért mérhetetlenül fontos az a kisebbségi munka és igyekezet, mely kizárólag a kultúrális értékek, a nyelv és a hagyományok megőrzésére irányul, mert csak így lehet át- és megmenteni a magyarságot a jövőre, amikor a világpolitikai konstelláció alkalmat adhat a kérdés felvetésére. (Ezt most elszalasztottá a magyarság, hiszen egyszerre két utódállam is olyan krízisen ment át, ami lehetőséget adott volna egy merész diplomáciai húzásra: felvetni a széthullott Csehszlovákiához és a polgárháborútól szétzilált Juguszláviához csatolt magyarlakta területek kérdését, azon indokolással, hogy a Trianonban létrehozott államok megszűnésével az akkori határok érvényessége is megkérdőjelezhető. De a magyar politikában közel-s-távol egyetlen olyan diplomata sem akadt, aki elég koncepciózus lett volna ahhoz, hogy egy ilyen kérdést fel merjen vagy tudjon vetni. Hol van a mai magyar közéletben egy Apponyi Albert, egy Teleki Pál, de még egy Eckhardt Tibort vagy Auer Pált is hiába keresnénk. Mindennek az alfája és ómegája tehát az, hogy minél több magyar maradjon az utódállamokban és ezért helyes - a kényszerből erényt kovácsolva - állandóan azt hangsúlyozni, hogy mi nem kívánunk mást, mint csak a kisebbségek magyar identitásának megőrzését, lehetőségeinek biztosítását. Dehát sem Meciar, sem Funar nem estek a fejük lágyára és jól tudják: csak addig fenyegeti őket a revízió réme, amíg vannak magyarok a határmenti sávban. És csak akkor lélegezhetnek fel, ha azok már mind meghaltak, asszimilálódtak vagy kivándoroltak. Ezért tesznek meg mindent ezek érdekében. S közben arról óbégatnak, hogy a magyarországi szlovákoknak és a románoknak a magyar kormány nem biztosít elég kisebbségi jogot. Ez nem más, mint elterelő hadművelet, egyenlőségi jel a határ két oldalán oldalán éló kisebbségek problémái közé. Ami több vonatkozásban is sántít. Egyrészt nem igaz, mert a magyarországi szlovák és román nemzetiségek teljes kultúrális szabadságot élveznek, másodszor számarányuk egy lapon nem is enyhíthető a magyarokkal, végül a legnagyobb eltérés: a pilisi vagy a mátraalji szlovák közösségek sohasem tartoztak Szlovákiához (bár legújabban még a Mátrát is maguknak követeli néhány pozsonyi politikus...), aminthogy a Békés megyei román települések sem voltak soha Románia részei. Következésképp a magyar kormánynak sohasem kell attól tartania, hogy ezek a kis nemzetiségi szigetek egy szlovák vagy román revíziós politika kiindulásához képeznek jogalapot. "Odaát" viszont mindig ettől rettegnek s ezért törekszenek tűzzel-vassal szlovákká vagy románná tenni (hazudni) az ott élő magyarokat. Vagy kiüldözni őket. A célt tehát nagyjából tudjuk, csak éppen a módszerek, az odavezető utak hományosak. Iránymutató fénysugarat jelent ebben a sötétségben az a cikk, amelyet a napokban olvashattunk a clevelandi Szabadságban Sziklay Andor hetente ismétlődő rovatában, ezúttal "Külügyek közelről" cím alatt. Az illusztris szerző, aki hosszú amerikai diplomata pályafutása alatt elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy kiismerje magát a külpolitika útvesztőiben, ezúttal a trianoni problémával foglalkozik, részben a közelgő évforduló, részben egy tévutakon tapogatózó hazai cikk (Magyar Nemzet: Avar János - Trianoni tévutakon), részben Raffay Ernő közelmúltban megjelent kitűnő Trianon könyve kapcsán. Amikor egy történészprofesszor véleményére hivatkozva - dr. Sziklay Andor maga is történész és szívesen idéz hiteles kollégáitól - kifejti, hogy
