Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1996-06-01 / 6. szám

1996. június

AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG

3

SllllllllÍiÍÍÍlS88SSIIIÍi8i8§ll;

iiiiiSlilililllilBlillill!

Mindig elönt az epe és torkonragad a keserűség, amikor felelős magyar politikusok, vagy állami vezetők szájából ilyen mondatokat hallok: életveszélyes lenne számunkra Trianon emlegetése, mert a Nyugat ránksütné a békétlenség vádját, az ellenségeink pedig kihasználnák ellenünk ezeket a megnyilvánulásokat és azt terjesztenék rólunk, hogy revizionizmust hirdetünk, a határok erőszakos megváltoztatására törekszünk. Bocsánatot kérek az Olvasótól, ha a kelleténél keményebb kifejezéseket használok, de mindig elragad az indulat és képtelen vagyok türtőztetni magam ilyen óvatoskodó, "pragmatikus", de inkább gyáva és gerinctelen nyilatkozatokat kell hallanom, olyanoktól is, akiket egyébként jó magyaroknak tartok. Mert ha egy Horn Gyula vagy valamelyik pufajkás ful-lajtárja fél megbolygatni Trianon kérdését és annyira jó fiú akar lenni Moszkva után most a Nyugat szemében, hogy nem győzi hangoztatni, nekünk eszünk ágában sincs határkorrekciót követelni és álmunkban sem gondolunk akárcsak egy falu visszaszerzésére se (csak a határokon túl élő színmagyar községek kultúrális életét tartjuk fon-tosnak), azon egy pillanatig sem csodálkozom. Ettől a vörös talpnyalókból "tősgyökeres" demokratákat túllihegő, kelet helyett most nyugat felé hajbókoló lakájhadtól nem is lehet mást várni. De hogy még az előző, demokratikus hagyományokból sarjadt kormányban is akadtak, akik féltek Trianonnak még a nevét is kiejteni, az már valóban szégyenteljes.

Mert akadtak szépszámmal. Nos senki sem olyan ostoba, hogy 1996-ban irredenta jelszavakat hangoztasson, a nem-nem-sohát dörzsölje naponta a Trianonért (majd Párizsért) felelős nagyhatalmak orra alá és visszakövetelje pld. egész Erdélyt, mert az képtelenség - és még ha meg is valósulhatna, az országrész etnikai összetételét sikeresen átalakító bukaresti politika nyomán román többségű területet kapnánk vissza, ami lehetetlen helyzetet teremtene ~, hanem azt teszi kötelességévé minden magyarnak, hogy lelke mélyén sohase nyugodjék bele a trianoni döntésekbe és szüntelenül keresse a lehetőséget arra, hogy egyrészről az igazság tudatosításával, másrészről az igazságtalanságok fókuszbaállításával ébren tartsa a kérdést, rést ütve ezzel a közömbösség és az érdektelenség falán. Nem a nagyhatalmak lelkiismeretére és erkölcsi érzékére appellálva, mert az ilyen megközelítés eleve reménytelen, hanem az érdekeikre. Mert a nemzetközi politikában csak az érdekeknek van súlyuk, másnak nincs.

Köztudott, hogy mi magyarok könnyen elragadtatjuk magunkat az érzelmektől, aminthogy az is közhely,

hogy ésszel és nem szívvel kell politizálni, mert eredményt csak hideg fejjel átgondolt módszerekkel lehet elérni. A "mindent vissza" hangoztatásával nem érhetünk célt és valóban csak magunk ellen hangoljuk a minden radikális változástól irtózó és a követelő hangtól visszariadó nyugati közvéleményt, melynek így sem jóindulatát, sem támogatását nem fogjuk megnyerni ügyünk számára. Ugyanígy értelmetlen dolog a magyarság történelmi érdemeivel pél- dálózgatni, mert az ezeréves múlt emlegetése éppúgy nem fog számunkra barátokat szerezni, mint az arra való hivatkozás, hogy Magyarország századokon át a nyugati kereszténység védőbástyája volt és vérzett Európáért. A hála nem politikai fogalom és hogyan is váthatnók el bármelyik európai nemzet ma élő politikusától, hogy azért támogassa a magyar ügyet, nevezetesen a trianoni igazságtalanságok korrigálását, mert a magyarság színe-java elpusztult Mohinál és a mohácsi síkon, majd a másfélszázados török megszállás szívta el az ország életerejét és tizedelte meg a lakosságot. Mig a Lajtától és az Ennstől nyugatra Európa békésen fejlődött és gyarapodott. Még azt is nehezen lehetne megértetni egy mai nyugati államférfival, hogy saját hazájában a magyarság csak azért volt alig ötvenvalahány százalékos többségben, mert a török hódoltság alatt pusztasággá vált országba idegen nemzetiségű telepeseket hívtak be a Habsburg királyok, tótokat, rácokat, svábokat, oláhokat és ki tudná elsorolni, még kiket? Bizony, a trianoni tragédia gyökerei Mohácsig nyúlnak vissza...

Igen, mivel a nagyhatalmak nem ismernek hálát és barátságot, csak érdekeket, fölösleges azzal próbálkozni, hogy sokszázéves érdemekre hivatkozva lágyítsuk meg a szivüket irányunkban, mert ezzel inkább ellenkező hatást érünk el: senki sem érzi magát szívesen lekötelezettnek és igyekszik távoltartani magát attól, akinek hálásnak kell lennie. Éppúgy elhibázott taktika az, ha az első, majd a második világháborúban elkövetett hibáikra emlékeztetjük őket, és holmi lelkiismeretfurdalásra utalunk, ami szerintünk nyilván bántja őket. Senki ember ember fia nem ismeri be szívesen a tévedését és ha még magában be is látja, hogy hibázott, kifelé úgyis körömszakadtáig tagadja azt. Ráadásul még meg is haragszik arra, aki ezt folyvást az orra alá dörzsöli. Ugyanígy ellenkező hatást válthat ki szom- szédeink ócsárlása és az ezeréves történelmi jogokra való hivatkozás. A szlovákok, a csehek és a románok már réges- rég gondoskodtak arról, hogy ügyes propagandájuk révén a Nyugat agyában az maradjon meg: a magyarok Ázsiából tolakodtak be Európába és erőszakos úrhatnámságukkal fölébe kerekedtek a már régen itt élő békés népeknek s elnyomták őket.

Minden indulat, ökölrázás és honfibú kárbaveszett energia és visszafelé sülhet el. E sorok írója ahhoz a trianoni nemzedékhez tartozik, amelynek vérévé vált a "nem, nem, soha", amelynek tagjai a Magyar Hiszekeggyel kezdték és fejezték be a napot az iskolában és ha valaki akkor, a harmincas években azt mondja nekünk, hogy a "mindent vissza" nem fog megvalósulni, sőt még azt a keveset is újra elveszik tőlünk, ami később, a körülmények szerencsés