Amerikai Magyar Újság, 1996 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1996-05-01 / 5. szám
1996. május AMERIKAI MAGYAR ÚJSÁG 21 A magyar holokauszt éveiből SZOLYVA A CSODÁLATOS ÉS FÁJDASLMAS EMLÉKEK VÁROSA Zöld erdőkoszorúval övezett katlanban terül el Szolyva, a szép és szomorú eseményeket, emlékeket rejtegető szülűvárosom. Az örökzöld fenyvesek fölött büszkén, csillogó hósapkájával emelkedik ki a Sztoj két csúcsa, mint a japánok szent hegye, a Fuzsijama. Mögötte kélt a nap, bevilágítva ablakunkba, mintegy jelezve az ébredés, az iskolába készülődés idejét. A természet csodálatát, sze- retetét szüléink oltották belénk, a gyakori kirándulásokkal. Később tanáraink vittek a távolabbi helyekre, így a Sztojra is. Felejthetetlen élmények voltak ezek a kirándulások a Vereckei szorostól a Balatonig. A háború távoli zajával mit sem törődtünk. Akkor se vettük komolyan, amikor a kedvelt és gyakran látogatott savanyúvíz forrás felett elterülő, csonkakúp alakú dombon - 1940-ben egy lovastüzér kaszárnya építésén dolgoztak. Az avató ünnepségre, Pisky Zoltán alezredes meghívta a középiskola tanárait és dikjait. Bámulatos a boltíves, magyaros, fehérremeszelt, pirostetős legénységi, tiszti épületeket, Kaszámyaavató ünnepség Szotyván 1941-ben. raktárakat, gazdasági épületeket, szaletliket - ahol mi is ízletesen fogyasztottuk az ünnepi gulyáslevest a lekváros buktával -, de főleg csodáltuk a tiszta, rendezett istállókat és benne a lármánktól felhorkanó, ápolt, gyönyörű muraközi és steier erős lovakat. Láttuk, amikor büszke fej- tartással húzták az ágyukat, lőszerrel megrakott szekereket, a konyhát valamerre kelet felé. Játékos kisdiákként nem gondoltuk, hogy hamarosan mi is megismerkedünk a háború okozta fájdalommal, félelemmel embertelenséggel. Aki tehette elmenekült a bombázások, lövöldözések elől. Mi is, a legszükségesebb holmival Munkácson, anyai nagybátyám, sziklábavájt borpincéjében vártuk meg a front átvonulását, a front harcainak elcsendesedését. Ez 1944. október 26-án következett be. Bizonytalankodva próbáltunk örülni, várakozva reméltük a békét, az élet, a munka csendes megindulását. Értelmetlenül fogadtuk a jelentkezések szigorát apáink és testvéreink részére. Lakásainkba visszahúzódva félelemmel néztük a családtagok, a gyalogszerrel hajtott, fegyveres őrökkel körülvett férfimenetet, Munkácsról-Szolyvára, az új kaszárnyából, septében többszörös szögesdróttal létesített Haláltáborba. Legelső lakói és halottai a szolyvai három gyár magyar és német származású mesterei, mérnökei, az iskola tanárai, s nagyobb diákjai voltak. A menetoszlop mögött ott meneteltek az anyák, feleségek, testvérek Kárpátalja falvaiból, városaiból. A hidak felvoltak robbantva, csak gyalogszerrel, a hegyi utakon közlekedve érhették el, a meleg ruhaneművel, élelemmel felpakolt asszonyok - a haláltábort. Hideg, hófuvásos tél volt, küzküdve a hideggel, kitartóan keresték családtagjaikat. A drótkerítéshez érve mindenki kiabálva próbálta tudtára adni férjének, fiának, hogy ottvannak. A KGB embereit zavarta a tábor nyilvánossága, ezért civil bérenceket fogadtak - szabad rablást engedélyezve -, akik nagy husángokkal hátulról verték szegény asszonyokat ott, ahol csak érték. A bábeli hangzavarba a jajveszékelés vegyült. Ha a tábor területéről - őrök kíséretével - néhány szekér, rajta vizeshordót húzva megjelent egy pár fogoly, az asszonyok rohantak utánuk, hogy a nevekkel teleírt papírt átadhassák, Ott van-e hozzátartozójuk? Néha emberséges őr kisérte a vízért menőket és szemet hunyt, miközben félve tömte magába ő is a kapott élelmet. Hamarosan elterjedt a a foglyokat pusztító flekktífusz híre. A szolyvaiak féltek szállást adni a láger környékén elcsigázott, átfagyott asszonyoknak. A karácsonyt mi is otthonunkban szerettük volna tölteni, gyalogosan indultunk el a Frigyesfalva alatt, a Latorca mentén húzódó erdei úton. Szolyvára igyekvő nagy- palládi és egy nagyszőllősi tanítónő kért tőlünk szállást, amit jószívű Anyám - nem tudva, hogy lakásunkat kirabolták - szívesen felajánlott. Örültünk, hogy volt mibe és mivel befűteni, mindnyájan a padlón aludtunk. Ekkor láttam 15 évesen a haláltábori borzalmakat, ami a KGB főnököket is gyors intézkedésre kényszerítette, így volt iskolánkból kórházat eszkábáltak, minden műszer és gyógyszer nélkül, a külvilág ámításaként. Ide hozták szekereken a legyengült betegeket és női katonákat állítottak a bejárati kapuhoz. Az ajtók zárva voltak, az őrnők is kapun belül sétáltak fel-le. A fegyveres őrök nem engedték közelükbe a kiabáló, neveket ordibáló asszonyokat. Engem vettek igénybe a kétségbe esett anyák - akik nálunk aludtak -, azzal a meggondolással, hogy az oroszok gyerekcent- rikusak. Sok gyereket lehetett látni a katonaság között, akiknek kisméretű katonaruhát varrattak, így engem, aki koromhoz viszonyítva 13 évesnek néztem ki, valószínű nem
